Chapter Seventeen.'

Felmentem a szobámba, majd a telefon csörgésére lettem figyelmes.

Ross hív!

Én: Szia..

Ross: Szia - mondta, majd egy kis csend után folytatta. -Én.. azt szerettem volna mondani, hogy.. Láttal..

Én: Nyugi, mondd már.

Ross: Akkor kimondom. Szakítok.

Én: Értem.. akkor.. V-vége? 

Ross: Azt hiszem, igen.. Csak.. csak ennyit akartam. Nem is zavarlak tovább.. Szia!

Én: Szia.

-Talán így jobb lesz. Hiszen, mit vártam magamtól? Egy sztárba szerettem bele, aki bárkit megkaphat? Chrisnek nem volt igaza. Mert.. bármennyire is jártunk, azért 'választott' engem, mert akkor csak én voltam a választás. És, bármennyire is szeretem, ez egyszer úgyis megtörtént volna. Azt hiszem.. - gondolkodtam magamban. A fő, hogy..  Itt van nekem Ed, aki szeret, és.. és aki szeret. 

Tök mindegy, azt sem tudom, miért gondolkodom ilyeneken. 

Felöltöztem melegen, majd az előszobában felvettem a kabátomat és a cipőmet, és kimentem az utcára sétálni. Igazából fogalmam sincs, hogy miért jöttem ki. Hiszen, amikor egyedül sétálgatok, megint gondolkodom, és jár az agyam minden féléken. Nem tudom, miért, de annyira rosszul érzem magam, és sírhatnékom van. De gőzöm sincs, hogy miért. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat, amit most érzek. Pedig boldog vagyok..

"-Szeretlek - súgtam a fülébe.

-Mindennél jobban - mosolygott, majd újra megcsókolt.

-Örökké.. - mondtam magamban. Talán ki mondtam volna, de szerintem még ez a szó korai. Bár az érzéseimnek nem az. De még nem. Így is furcsa volt kimondani azt, hogy szeretem, de szerintem tisztában volt vele. Nem tudom, hogy ő szeret-e annyira engem, mint én őt. Mi van? Én most hülye vagyok. Sokszor bebizonyította, hogy szeret. Erre a legjobb példa a szülinapom." - bevillant egy kép, miközben ez történt. A szülinapom.. Mhm, még jó, hogy nem mondtam ki.. Hiszen, ha kimondtam volna, nem teljesen lett volna igaz, mert.. szakítottunk. És már mindennek vége. Mindegy, mondtam már, hogy boldog vagyok, nem értem, miért villant be ez a kép.. Na jó, eleget levegőztem. Haza sétáltam, miközben a fülemben Duke Dumont és Jax Jones száma üvöltött, az I got u. Mikor haza értem, és levetettem a cipőm, kabátom, elkezdtem dúdolni a dalt, majd a szüleim furcsán néztek rám. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, majd én is furcsán néztem rájuk.

-Milyen vidám vagy - szólalt meg anya. 

-Hát.. igen - mondtam kevésbé mosolyogva.

-Tudjuk, hogy mi történt a tegnapi bulikor - mondta apa, majd mind a ketten karba tett kézzel néztek rám. 

-Caitlin Smith! Mondd, mit tettél? - nézett rám anya keserűen. -Amikor tanácsot adtam, nem éppen arra gondoltam, hogy gyere össze azzal, aki először szembe jön. Mi történt Rossal? - tért a lényegre. Szuper..

-Semmi! - néztem a földet. -Honnan tudjátok?

-Teljesen mindegy. Ülj le - mutatott a fotelre apa. Leültem, majd figyelmesen vártam.

-Mondd, tudod, hogy mit teszel? Mert én úgy látom, hogy nem! - nézett rám mérgesen anya. -Tinédzser vagy, követsz el hibákat, de azért ekkorát nem lehet elhibázni! Rossal nagyon boldogok voltatok, és szerettétek egymást. Mi történt? Annyira szomorúnak látlak, amióta eltávolodtatok egymástól - mondta szomorúan, miközben én is elgondolkodtam, de nem!

-Miért szóltok bele mindig az életembe? Az én dolgom, és az én hibám, bármit is követtem el! - mondtam bunkón, majd felfutottam a szobámba. A csendes helyemről tisztán lehetett hallani, ahogy a szüleim összevesznek. Rajtam. Akár makacs vagyok, akár nem, de mivel már megtörtént, ami egyszer úgyis megtörtént volna, ha akarnék, sem tudnék ellene tenni. Ennyi. Anya pár nappal ezelőtt még azt mondta, nem kell ragaszkodnom egy emberhez, főleg nem egy popsztárhoz, aki bárkit megkaphat, akit csak akar. Boldogok voltunk együtt, de már megtanultam, hogy semmi sem tart örökké. Az örökké egy olyan szó, amit rengetegen nem tartanak be. Én sem mondhattam még ki, hiszen bármennyire is elvoltam szánva, amiért boldog voltam, én is tudtam, hogy ha kimondom, később talán megbánom, és.. Mindegy, mostantól nem ismerem az örökké szót. Egyszerűen nem létezik. 

Miután kigondolkodtam magam (nálam ez megtörténhet..?), leültem a székemre, és felkapcsoltam a laptopomat, majd rögtön megnyitottam a Facebookot. Folyamatosan lefelé görgettem, aztán egyszer csak megláttam egy videót, ami a halloweeni partin készült, és ahogy látom, én voltam rajta. EDDEL! Megnéztem a videót, s miután ez megtörtént, azt hittem, felakasztom magam. Ki a szarnak képzelik magukat, hogy feltesznek egy olyan videót, amire én egyáltalán nem adtam engedélyt. Most már értem, hogy honnan tudták meg a szüleim! Basszus.. Megláttam az agyatlan nevét, aki feltöltötte, és nagy meglepődésemre Luther volt az. A csendes és fura srác. De hát ez megőrült? Majd jövő héten számolok vele.. Miután észleltem, hogy már hét óra van (ilyen gyorsan telik az idő?), lekapcsoltam a laptopomat, majd lementem a szüleimhez, akik most biztosan nagyon haragszanak rám, de azért remélem, hogy vacsorázni azért vacsorázhatok. Leültem a megszokott helyemre, majd csendesen vártam. A szüleim elkezdtek enni, és persze szótlanul.

-Ilyen csendben lesztek az egész vacsoránál? - kérdeztem, miközben rájuk néztem. -Ne már, az én szüleim vagytok, mégis Rosst véditek?

-Kislányom, nem védjük őt, hanem sajnáljuk. Jó lenne, ha még egyszer át gondolnád azt, amit tettél - mondta apa, és ezután nem szólalt meg többet. A csendes vacsorámat enni elég furcsa volt. Valójában csak azért, mert alapból CSENDES vacsora volt. Ami nem olyan, mint a többi. És bevallom, hogy rossz volt így. Miután befejeztem az evést, felmentem a szobámba szó nélkül. A padlómon ülve rájöttem, hogy unatkozom, és ezúttal még gondolkodni sem volt kedvem. Lefeküdtem az ágyamra, majd felnyitottam a tévét, ami olyan rég volt felnyitva. Miközben szörföltem át a csatornákon, eszembe jutott az általános, amikor még annyira unatkoztam az unalmas hétköznapjaimon, hogy bármilyen műsort meg tudtam volna nézni a tévében, csak hogy csináljak valamit. És most.. annyi időm sincs, hogy kitakarítsam a szobám. Te jó ég! Ó, várjunk. Anya épp tegnap takarított ki helyettem, ugyanis én vagy iskolában voltam, vagy aludtam, vagy a bulin voltam. 

Mostanában, amikor körülbelül két percre felnyitottam a tévémet, csak átfutottam a csatornákon, és úgy gondoltam, bármi megy, az unalmas. Viszont most, hogy egyszerűen minden unalmas, így találtam egy megfelelő műsort. Legalább egy óráig néztem, mikor teljesen besötétedett, én pedig elálmosodtam. Lecsuktam a tévémet, majd rögtön lefeküdtem aludni.

November 2. - Péntek

Reggel arra ébredtem fel, hogy csörög a telefonom. A kijelzőn Demi neve állt. Felvettem, majd bele szóltam.

Én: Szia, Demi!

Demi: Szia, ne haragudj, hogy zavarlak.. Lenne egy kérdésem.

Én: Mi lenne az?

Demi: Gondoltam, elmehetnénk a plázába, vagy mekizni egyet veled és Kimmel. Tudod, egy jó kis unalommentes délután.

Én: Haha, te is unatkoztál tegnap? 

Demi: Hát, azt semmiképp sem tudom mondani, hogy elvoltam. Inkább halálra untam magam, hah. Szóval?

Én: Felőlem mehetünk. Felhívom Kimet, utána írok. Szia.

Demi: Rendben, szia.

Kikerestem a névjegyzékből Kim nevét, majd tárcsáztam.

Kim: Sziaa!

Én: Szia. Az előbb hívott Demi, és megkérdezte, hogy nem-e megyünk el délután a plázába vagy mekizni veled, velem, és vele. Mit szólsz?

Kim: Ez jó ötlet! Rendben, majd írd meg neten, hogy mikor, és hol találkozunk. Szia!

Én: Szia!

Kiugrottam az ágyamból, majd felnyitottam a laptopomat, és persze, rögtön a Facebookra mentem rá, ahol megírtam Deminek, hogy Kim is jön velünk, és körülbelül egy körül találkozzunk a pláza parkolójában, majd Kimnek is megírtam az időt és a helyet. 

Mivel másfél óra múlva két óra lesz, ezért elkezdtem öltözködni. Azon gondolkoztam, hogy mivel anyuék úgyis mérgesek rám, esetleg elsétálnék a plázáig. Úgyis csak negyed órára van innen, és mostanában nagyon szeretek levegőzni.

Felvettem egy meleg pulcsit, egy farmert, majd megcsináltam a hajamat, és egy kicsi sminket is tettem magamra. Lementem, majd szóltam anyuéknak, hogy megyek a plázába Kimmel és Demivel. 

-De mivel? - kérdezte döbbenten anya.

-Gyalog. Van két lábam, tudood - mutattam a lábaimra.

-Ne vigyünk el? Elég hűvös van kint - aggódott apa.

-Nem, nem szükséges - mondtam mentegetőzve.

-Ragaszkodunk hozzá - mondta anya. -Miután visszajöttél, megbeszélhetnénk..

-Anya, nem akarok veszekedni állandóan - mondtam, majd kimentem, és vártam valamelyikőjükre, hogy elvigyenek. Pár perc után apu jött ki, majd beszálltam a kocsiba, és néhány perc múlva már a plázánál is voltam.

-Köszi - mosolyogtam apura, majd nyomtam az arcára egy puszit.

-Nincs mit - mondta.

Kiszálltam a kocsiból, majd bementem és keresgélni kezdtem a barátnőimet. Vagyis nem volt szükséges, mert amint beléptem, már rám vártak. Köszöntünk egymásnak, majd megkerestük a pizzázót, ahol vettünk magunknak egy-egy pizzát, és leültünk. 

-Caitlin, lenne egy kérdésem - nézett rám Kim. -Igaz, hogy megcsókoltad Edet a buliban? Láttuk a videót..

-Kim, te nem emlékszel rá? Hiszen még te mondtad, hogy örülsz neki, és mikor megjött a suliba, akkor is bíztattál felé..

-Tessék? Örülök? Megbolondultál? A múltkor csak hülyeségből mondtam! Mondd, te miért gondolsz mindent komolyan? - nézett rám immár dühösen. Remek, még az kell, hogy vele is össze vesszek.

-Most akkor.. együtt vagytok Eddel? - kérdezte Demi, bár a szemében némi csalódottságot mertem felfedezni, amit nem tudom, hogy miért láttam.

-Azt.. hiszem - böktem ki. -Miért kérdezitek? Talán ti is bele akartok szólni az életembe, ahogyan a szüleim is teszik? - néztem rájuk.

-Caitlin, kérlek nyugodj le. Senki nem akar bele szólni, egyszerűen féltünk téged, és jót akarunk, ahogy a szüleid is - mondta.

-Nem igazán lesz jó nekem, hogyha egyszer ezt mondod, másszor pedig amazt. Hiszen.. eddig azt hajtogattátok, hogy nem kell ragaszkodnom egy emberhez, és ő egy sztár, és bárkit megkaphat - hajtogattam el legalább századszorra a mondásaikat.

-Nem kell ragaszkodnod egy emberhez, ha nem akarsz.. Jót akartunk neked, mert láttuk rajtad, hogy nagyon szenvedsz, mióta összevesztetek Rossal. És most is tagadhatatlanul látszik rajtad, egyedül te nem veszed észre! És honnan jött ez az Ed fickó?  Nem is ismered! 

-Demi, legalább te mellettem állsz? - néztem az egyetlen esélyemre.

-Én.. le vagyok döbbenve. Ide figyelj, de nagyon jól! Hol jár az eszed? Az elején annyira boldog voltál, hogy kicsattanhattál volna. Egyszerűen jó volt rád nézni, annyira.. annyira életvidámnak néztél ki, és látszott, hogy szerelmes vagy, és végre boldog! Minden nap, amikor találkoztatok suli után, futottál ki hozzá, és vártad, hogy lásd őt, megöleld, és hogy vele légy! Egyértelműen boldog voltál.. És.. mióta összevesztetek egy kis hülyeségen, te teljesen magadra vetted, és még azt a hibát is elkövetted, hogy kerestél mást egy olyan ember után, aki veled maradhatott volna örökké! És..

-Ne, kérlek ne is folytasd! Kérlek, ki ne ejtsétek a szátokon az örökké szót, rendben? Ilyen nem létezik! Egyszerűen lehetetlen, hogy mostantól ez a szó számomra létezne. Miért is létezne? Hiszen én úgyis mindent elrontok, MÉG MIELŐTT ÖRÖKKÉ LENNE! - mondtam egyre hangosabban, majd elcsuklott a hangom, és lehullott egy könnycsepp a szememről. 

-Caitlin, nincs miért sírnod. Hiszen erős vagy, és mindent kibírsz. Csak egyet mondok. Igenis LÉTEZIK az örökké, ugyanis te és Ross azok vagytok! Örökké - mondta, majd mind a ketten elmentek.

-Most hová mentek? - kiabáltam utánuk, de hiába. Nagyon rosszul hiszik, ha szerintük létezik az örökké. Na jó, ha még egyszer kimondom, vagy akár csak gondolok erre a szóra, azonnal megkérek valakit, hogy üssön pofon, vagy esetleg megteszem magamnak. 

Utálom, utálom, utálom, hogy egyszerűen mindenki ki akar oktatni, és hogy bele szólnak az ÉN életembe! Elegem van! Ekkor megfogtam a telefonomat, és rögtön felhívtam egy olyasvalakit, akiről tudom, hogy biztosan nem akarna kioktatni.
Ed: Szia! Mi újság?
Én: Szia! El tudnál jönni a közeli plázába beszélgetni?
Ed: Persze, pár perc és ott vagyok - mondta, majd lerakta.
Tíz perc múlva már előttem ült.
-Mi volt ilyen sürgős? - nézett rám kedvesen.
-Semmi, csak beszélgetni szerettem volna veled - mosolyogtam.
-Értem - mondta, majd pár perc csend következett. -Öööm, szóval? - kérdezte kínosan.
-Jó. Kérdezhetek valamit?
-Persze, amit akarsz..
-Ha volna két lány, és az egyiket szereted, a másikat pedig még ismerni sem nagyon ismered, de mégis a kevésbé ismerttel jössz össze, mert az, akit szeretsz, az megbántott téged.. És a szüleid is és a barátaid is ellened fordulnának, mert inkább azt választottad, akit igazából még ismerni sem ismersz. Te mit tennél? - kérdeztem rá, bár eléggé átlátszó voltam.
-Hát, én semmiképp sem választottam volna azt a lányt, akit ismerni sem ismerek, mert nem lenne értelme - nevette ki konkrétan saját magát, ugyanis ő sem ismer engem, mégis belém szeretett.. -Egyébként.. ha így is lett volna.. Nem, nem lett volna így, mert nem vagyok hülye - röhögött immár rajtam, bár nem is tudott róla. -Miért kérdezed ezt?
-Hát.. szeretek ilyeneket kérdezni.. - improvizáltam. -Menjünk, nézzünk körül - adtam az ötletet. Felálltunk, majd mielőtt elindultunk volna, adtam egy puszit az arcára. Rám mosolygott, majd elindultunk. Benéztünk rengeteg üzletbe, és szinte mindent megnéztünk. Igazából jól érzem magam vele, de valahogy úgy járkáltunk egymás mellett, mint két idegen, és ez nagyon aggasztott, ezért próbáltam közeledni hozzá. Ed nagyon-nagyon aranyos srác, és vicces is, és szörnyen sok szeretet szorult belé, amit nekem akar adni. Én őszintén szólva nagyon bírom őt, csak nagyon sokszor nincs közös témánk, és megszólalni sem tudunk..
Miután mindent körüljártunk, elég későre járt, ezért hívtam aput, aki haza vitt engem. Edtől egy csókkal köszöntem el, majd ezután beszálltam a kocsiba, ami elszállított hazáig.
Mikor haza értem, anyu már az ebédlőben várt rám. Leültem mellé, majd megszólalt.
-Nem érzed magad egy kicsit rosszul? - nézett rám.
-Na jó, utálok veletek haragot tartani, ha gondolod akkor most mindent elmondok, ami csak az eszembe jut - mondtam.
-Hallgatunk - ült le mellém apu is.
-Rendben.. Szóval, az történt még a buli előtt, hogy Ross felhívott engem, hogy nem tudnak eljönni fellépni, ugyanis van egy csaj, akinek az apja meghallgatná őket, de csak akkor szól az apjának, ha Ross megcsókolja őt.. Úgy értettem, mintha engedélyt kért volna arra, hogy megcsaljon.. Aztán másnap mielőtt Kimhez mentem, találkoztam vele véletlenül, és elmondta, hogy csak hülyéskedtek a haverjaival. Erre fő én nagyon mérges lettem, és nem akartam őt látni. Aztán egyszer felhívott, és azt akarta, hogy beszéljük meg. Csak beültem a kocsiba, de összevesztünk, és azt mondta, nekem kéne bocsánatot kérnem. Vissza jöttem. Aztán jött a sulinkba új srác, vagyis Ed, aki folyamatosan a közelemben akart lenni, és egyszer nem figyeltem az úton, és majdnem elütött egy autó, de Ed megmentett.. Azt mondta, elmehetnék vele a halloweeni bulira. Beleegyeztem, és láttad, anya, hogy vele mentünk el Kimmel. Ott megcsókolt, és azt várta, hogy döntsek ő és Ross között. Sokat gondolkoztam azon az estén, de úgy gondoltam, hogy nincs értelme Rosst választanom, mert úgy látszott, szakítunk. Ráadásul nagyon rosszul esett a telefonos hülyesége, és az, hogy engem hibáztatott. Edet választottam, és másnap pedig ahogy gondoltam, Ross hívott, hogy szakít velem - mondtam tiszta egyszerűen, bár belül alig bírtam visszatartani a sírást. Csak nem értettem, miért kell sírnom.
-Hát, ezt nem tudtuk.. - mondta anya. -Sajnáljuk, kicsim! - öleltek meg mind a ketten. -De mi akkor is Rosshoz fogunk ragaszkodni, és semmiképp sem bánnánk, ha végül meggondolnád magad. Tudd, hogy melletted leszünk - mondta, majd újra megöleltek.
-Csak az a baj, hogy ez miatt ti is és Kim és Demi is megharagudtak rám - mondtam, majd elsírtam magam.
Még beszélgettünk kicsit, utána felmentem a szobámba, és megnéztem, hogy mi történik Facebookon, és Skypeon. Semmi, semmi, semmi és semmi. Unalmas, kivéve, hogy már rengetegen likeolták, kommenteltek a videó alá, amin mi vagyunk Eddel.. Lekapcsoltam a laptopomat, majd a sötétben leültem az ágyamra, és rátámaszkodtam a falra a hátammal. Mielőtt gondolkodni kezdtem volna, anya benyitott, majd leült mellém.
-Min töröd a fejed? - kérdezte egy rövid csend után.
-Anya, valamit nem tudok megérteni - mondtam kétségbeesetten. -Miért van az, hogy mióta Edet választottam, szörnyen rosszul érzem magam, állandóan sírhatnékom van, és.. még nem éreztem ilyen fájdalmat, amit a szívemben érzek.  Pedig valójában boldog vagyok! - tört ki belőlem.
-Nem szereted azt a fiút. Rosszul választottál, mert még mindig Rosst szereted, bármennyire is tagadod - mondta.
-Nem, nem, nem! Miért nem tudom őt elfelejteni? - kérdeztem már magamtól, majd hirtelen egy könnycsepp hullott ki a szememből. Mostanában nagyon sokat sírok..
-Fáj a szíved, mert nem rá hallgattál. Rosszul érzed magad, mert rosszul döntöttél. Sírsz, mert hiányzik. Nem vagy boldog, sőt.. olyan, mintha depresszióba estél volna, kislányom - mondta aggódóan. -Nem tudod elfelejteni, mert szerelmes vagy belé - mondta, majd megölelt, végül szó nélkül kiment a szobámból.
-Miért mondja ezt mindenki? Miért nem tudják elhinni, hogy boldog vagyok? Nem vagyok depressziós, hiszen nagyon jól vagyok! Csak.. miért kell lennie ekkora fájdalmamnak belül? És miért sírok ennyit? Hiszen.. boldog lennék, ha nem villanna be ennyi kép, és ennyi beszélgetés Rossról. Túl sok emlék köt hozzá. Túl sok.. - mondtam magamban, majd betakaróztam, és elaludtam.

November 5. - Hétfő

A hétvégém úgy telt, ahogyan szokott. Bent ültem a szobámban gondolkodva, utána kimentem egy kicsit sétálni, végül Ed elhívott forró csokizni. Jól éreztem magam vele, és úgy érzem, boldog vagyok, de valahogyan még mindig érzem azt a fájdalmat. De mitől?
Végre hétfő, és jól beolvashatok Luthernak, aki fogalmam sincs, hogy miért tette fel a videót, vagy egyáltalán miért videózott le minket.. Aztán kell beszélnem Kimmel és Demivel is.. Bárcsak megértene valaki..
Mikor felkeltem, rögtön felöltöztem valami meleg cuccba, majd megcsináltam a hajamat, és apu szokásosan elvitt a suliba.
Már az autóban ülve megláttam Kimet, aki épp Joeval beszélgetett, és Demit, aki Eddel (?) beszélgetett.
Kiszálltam a kocsiból, majd Kim felé vettem az irányt. Bármennyire is nem szerettem volna megzavarni őket Joeval, mégis muszáj beszélnem vele.
-Beszélhetnénk? - néztem rá fájdalmas arccal (bár nem értem, miért volt fájdalmas arcom).
-Persze - mondta, majd elköszönt Joetól. -Caitlin.. szörnyen nézel ki!
-Kösz - néztem rá szúrósan. -Haragszol rám?
-Mmm, most, hogy mondod, egy kicsit. De mindegy, figyelj.. mi történt veled?
-Semmi, mi történt volna? Boldog vagyok, vidám, és jól érzem magam! Miért nem hiszi el senki? - tört ki belőlem, majd hirtelen előtört belőlem a sírás.
-Ne, ne sírj, nem azért mondtam.. De miért sírsz? - mondta a hátamat simogatva.
-Nem tudom. Mostanában nagyon sokat sírok, de nem értem, hogy miért - böktem ki.
-Figyelj.. én elhinném neked, hogy boldognak érzed magad, de nem vagy az. Belül egyáltalán nem, de még kívül sem!  - oktatott ki újra, bár azt sem tudja, mit érzek.
-Bárcsak megértenél - vágtam rá, majd bementem az épületbe. Felfutottam a terembe, közben azon gondolkodtam, miért nem hisz az égvilágon senki nekem..?
Leültem a helyemre, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és csengetésig John Legend - All of me számát hallgattam.
*Suli után
Kimmel nem sokat beszéltünk egész nap, ugyanis én a gondolataimban azt vártam, hogy végre valaki megértsen. Jut eszembe, Luthernek beolvastam..
-Mondd, te kinek képzeled magad? Mi a szarnak tetted fel a videót rólam és Edről? Megőrültél? - néztem rá szemrehányóan, bár rám sem figyelt. -Figyelnél, basszus? Szedd le a videót estére! - 'parancsoltam', majd visszaültem a helyemre. Nagyon remélem, hogy kitörli, mert nem akarom, hogy valahogyan még Ross is meglássa.. Várjunk.. ezt miért mondtam? Bocsánat, *gondoltam. De biztos, hogy még nem látta, és ha Luther leszedi, akkor nem is fogja. Ahj, de ez engem miért érdekel? Hagyjuk..
Suli után rögtön haza mentem egyedül. Közben hirtelen nem figyeltem, és megbotlottam valakiben.
-Ross? - néztem rá a 'valakire'.
-Caitlin? - nézett rám szintén.
-Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
-Hát, igazából a barátnőmhoz tartottam, gondolom te meg a barátodhoz - mondta mosolyogva. Fején ütötte a szöget. Au..
-A barátnődhöz? - kérdeztem meglepetten. -Mindegy.. Várjunk, barátomhoz? Látta...
-Igen, láttalak titeket - mondta egész egyszerűen. Látott minket? Vagyis.. vagyis jól láttam, amikor láttam őt? Szent isten!
-Értem.. Ki a barátnőd? - kérdeztem meg pofátlanul, ugyanis már semmi közöm sincs hozzá, mégis elkapott a kíváncsiság.
-Ó, csodás lány. És sosem csalna meg, mint az eddigi barátnőim - mondta gúnyosan. Ez fájt! De én nem! Vagyis.. MI?
-Valóban? Az remek - jópofiztam.
-Igen, de most megyek. Nem szeretném megváratni őt - mondta, majd elviharzott.
-Barátnője van? Ilyen hamar kiszeretett belőlem? Vagyis.. Aj, nem értek semmit! Össze vagyok zavarodva! De miért? Miért van barátnője? Ez hülye kérdés volt.. És, ahogy kimondta, sokkal rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Sokkal-sokkal. Elképzelhetetlen volt ilyen fájdalmat érezni. De miért? Nem akarom, hogy fájjon! - gondoltam magamban. Haza futottam, és azon gondolkodtam, mi a fenével hárítsam el ezt a fájást..
-Anya, beszélnünk kell - hívtam anyát a szobámba.
-Kicsim, mi történt, mi a baj? - nézett rám aggódóan.
-Figyelj, ez hülye kérdés lesz. Mivel vehetném el a fájdalmat amit érzek? És legfőképp miért érzem ezt? Kérlek, ne kezdd megint a szerelmesdit, rendben? - néztem rá már szinte könyörögve.
-Nem, ez nem hülyeség, amit tegnap mondtam. Hiányzik neked. Azért érzed a fájdalmat. Ez nem holmi fejfájás, amit fájdalomcsillapítóval meg tudsz oldani.. Nem, ez a szerelem! - mondta.
-M-miért kezdett akkor jobban fájni a szívem, amikor Ross mondta, hogy van barátnője? - kérdeztem a teljes egyértelmű kérdést. De az nem lehet!
-Kislányom, miért nem tudod egyszerűen elképzelni, hogy még mindig szereted? Nem lehet elfelejteni napok vagy hetek alatt. Ezt meg kell értened, és hallgatnod kéne rám, és a barátnőidre. Jót akarunk neked - mondta félmosollyal. Jót? Pont ezt mondta Kim és Demi is.. Nem lesz nekem jobb, ha kioktatnak.

Sziasztok! Ebben a részben több sírás lett, mint számítottam, és ezért ne haragudjatok! A napokban rengeteg gondolat vett körül a bloggal kapcsolatban, vagyis jó ötletek. Minden nap úgy aludtam el, hogy a telefonom jegyzetébe írtam egy oldalt, tehát vannak ötleteim, így könnyebben íródik is meg, és persze könnyebben is tudom kitenni. Azt szerettem volna nektek bejelenteni, hogy laaaassaaaan befejeződik a történet, ami azt jelenti, hogy azt hiszem, HARMINC részig írom(még nem biztos). Ami valljuk be, nemsokára itt van. És bár én imádom írni ezt a történetet, mégis egyszer mindennek vége szakad. Remélem, hogy miután befejezett lesz, azután a többi blogjaimban is részt vesztek, és olvastok engem továbbra is! :)) Mivel minden kerek számra valami különleges, eseménydús résszel jövök nektek, ahogy a tizedik rész is ilyen volt, a huszadik is tele lesz rengeteg eseménnyel, és különleges dolgokkal. Ezekben a részekben rengeteg sírást, gondolkodást, összezavarodást (amit már ebben a részben is észlelhettetek) tervezek, de ahogy mindig is így volt, minden rendben jön. Ebben a részben több szó volt Rossról (legtöbbször gondolatban, beszélgetésben), de a következőben Edről is többet tudunk meg, de Ross sem marad szótlanul. Jó olvasást! ♥