Chapter Eighteen.'

November 6. - Kedd

Ezt hívják eléggé rossz napnak..

Az egész reggel kezdődött, amikor fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel, ehhez még esett is az eső, JA, és mivel anyuék dolgoznak, valószínű, hogy sétálok suliba! Ez aaaz, ennél jobban nem is indulhatna semmi!

Az utolsó pillanatban, amikor már el kellett volna indulnom, felkaptam valami egyszerű meleget, megcsináltam a hajam, és most egy kis sminket is dobtam magamra, bármennyire is késésben vagyok. De csak azért tettem a sminket, mert Kim szerint szörnyen nézek ki.. Mikor már indultam volna, nem találtam az esernyőmet.

-Hol van az esernyőm? HOL VAN AZ A ROHADT ESERNYŐ? - mérgelődtem, bár nem tudom, hogy kitől kérdeztem. Igazából pontosan a szemem előtt volt, az ablakpárkányon, de én hülye, nem vettem észre. Végre valahára elindultam, és már szinte futottam a suliig.  Mikor odaértem, épp hogy becsengettek, ezért megint futottam, ezúttal fel a terembe. Szerencsémre még nem volt bent a tanár, ezért gyorsan le tudtam vetkőzni, és elővenni a cuccaimat. Sietősen köszöntöttem mindenkinek, aztán leültem a helyemre. -Hé, mi történt? - nézett rám Kim.

-Semmi, gyalog jöttem - mondtam tiszta nyugodtan.

-De hát esik az eső! - mondta döbbenten.

-Azta, tényleg - színleltem, bár pontosan tudtam. Bejött az angoltanár, majd leült a helyére, és kérdezett sorban minket a tananyagról. 

*Az egyik szünetben

Üldögéltem csendben a helyemen, miközben Kim folyamatosan beszélt hozzám. Egyszer csak Rose jött felém, és megszólalt.

-Akkor szabad a pálya a popsztárocskánál? - mosolygott gúnyosan.

-A közelébe ne merj menni, vagy kitépem a hajad! - jött ki a számból gondolkozás nélkül. Kim rám nézett, majd mosolyogni kezdett. 

-Úúú, úgy látszik, valaki még szereti őt - mondta Rose. 

-Nem igaz! Túl vagyok rajta, és boldog vagyok nélküle is, miért nem tudja senki elhinni? - szakadt ki belőlem. Rose visszaült a helyére, majd Kim újra rám nézett mosolyogva.

-Nem megmondtam? Még mindig szereteeeed! - ölelt át Kim.

-Amúgyis mindegy lenne, mert neki is van barátnője, és nekem is van barátom - mondtam szomorúan.

-Mi? Dehogy van barátnője! Ezt meg honnan veszed? - csodálkozott.

-Tegnap összefutottam vele.. És, és.. látott engem a bulin! Tudtam, hogy látok valakit, és nem csak képzelődöm!

-Kit láttál? - jelent meg Ed, majd nyomott egy puszit az arcomra.

-Senkit! Sokat képzelődöm - mosolyogtam.

-Elmehetnénk délután valahova - mondta Ed.

-Igen, mehetnénk - mondtam, majd elment.

-Szakítanotok kéne - mondta Kim, majd becsengettek.

-Fejezd be! - szóltam rá, bár egész órán tele tömte a fejemet hülyeségekkel, amiket én nem akartam, hogy a fejemben legyenek. A szünetben még mindig folytatta.
-Olyan szép pár voltatok együtt. Boldogok voltatok. Igazán szerencsés voltál, mert Ross téged választott a sok lány közül. Láttad mennyi rajongója van? Sook! És mégis veled van! Vagyis, már csak volt.. Szörnyű vagy! Miért taszítod el azt az embert, aki tényleg szeretett, és bármit megtett volna érted? - nézett rám.
-Bármit megtett volna? Ha így lenne, akkor még mindig együtt lennénk - mondtam egyre halkabban, miközben a földet néztem.

-Túl makacs vagy. Miért hibáztatod? Te is hibás vagy ugyanúgy!
-Ahj, tudom, de.. már mondtam, hogy mindegy! Van barátom, és neki is van barátnője! - ismételtem.

-Fogd már fel, hogy nincs barátnője! Lehet, hogy csak kitalálta! Kitudja! - kiabálta idegesen.
*Suli után
-Tehát.. tehát.. Lehet, hogy tényleg csak kitalálta? És.. akkor nem igaz? - gondolkodtam magamban, miközben Ed állt meg előttem.
-Akkor hova szeretnél menni? - mosolygott.

-Háát, nekem mindegy - mosolyogtam vissza, majd elindultunk egy cukrászda felé, ahol.. ahol megismertem Rosst. -Öö, szerintem jobb lenne, ha egy más cukrászdába mennénk..
-Miért? Itt a legfinomabb a süti - mosolygott, majd behúzott magával. Leültünk az egyik helyre, ahol pontosan láttam, hogy hol ültünk a múltkor Rossal. Elkezdett beszélni hozzám, bár semmit sem értettem, mert állandóan a helyet néztem, és felidéztem az emlékeket.

-Hahó, figyelsz te rám? - 'ébresztett' fel. -Akkor milyen sütit hozzak neked?
-Mindegy.. amilyet te eszel - mondtam, majd mielőtt elment volna a sütiért, adott egy puszit. Megint a helyre néztem. -Itt ebben a cukrászdában ismertem, és kedveltem meg Rosst. Itt mondtuk el egymásnak az életünket. Most azt kívánnám, bárcsak ne ismertem volna meg, de.. nem tehetem. És nem akarom. Hülye vagyok! - gondoltam. Ed épp meghozta a sütiket. 

-Remélem, hogy ízleni fog, ezt még én sem kóstoltam - mosolygott, majd enni kezdtünk, és beszélgetni. 

Azon gondolkodtam, miért gondolok mindig Rossra, miközben Eddel nagyon jól érzem magam. 

-Amúgy jól vagy? - kérdezte.
-Hát, nem annyira, mint eddig szoktam. A napokban rosszul éreztem magam, és.. - mondtam a szemébe nézve, aztán egy pillanatra megálltam. Ed helyett Rosst láttam.

-Én vagyok az oka? - nézett rám gyönyörű barna szemeivel, és a legaranyosabb nézésével Ross.

-Igazából.. igen, te! - vágtam rá, de rájöttem, hogy nem is Rosszal beszélek.. Képzelődöm?

-Mi? - nézett rám furcsán immár Ed.

-Ó.. semmi, bocsi, nem neked szántam, vagyis, ahj! - mondtam kétségbeesetten.

-Látom rajtad, hogy van valami baj - fogta meg a kezem. Miért nem érzek semmit az érintésétől?

-Nem, semmi.. tényleg - győztem meg őt, majd újra normálisan kezdtünk el beszélgetni. Elég lassan telt az idő, és annak ellenére, hogy jól érzem magam vele, mégis valahogyan unatkoztam, és nem találtam a helyem. Valahogy nem tudtam vele úgy elbeszélgetni, mint.. mint másokkal?! 

Furcsa volt, és olyan.. semlegesen éreztem magam. Semmi életkedv. De mitől? No comment.

Legalább egy órájára rá haza mentünk, vagyis én az én otthonomba, ő meg az övébe. 

-Szia, kicsim! Merre jártál? - kérdezte apa. Leültem mellé, majd megszólaltam.

-Eddel voltam abban a cukrászdában, ahol megismerkedtem Rosszal - szakadt ki belőlem. Ezt miért is mondtam?

-Á, értem. Ahol megismerkedtél vele? És azt a fiút is megismerted, Edet? - nézett rám rejtélyesen.

-Öm, i-izééé.. - dadogtam. -Olyan éhes vagyok, meg tudnék enni egy lovat! Te nem vagy éhes? Együnk valamit! Mondjuk egy lovat! - váltottam témát.

-Kislányom, látom rajtad, hogy te valamit nem vallasz be magadnak, és másoknak sem, nem gondolod? - nézett még mindig rejtélyesen. -Jót akarunk neked. 

-De hát nektek semmi sem jó! Amikor Rosszal veszekedtem, mindenki azt hajtogatta, "ne ragaszkodj egy emberhez", "ő egy popsztár, bárkit megkaphat" - változtattam meg a hangomat mélyre. -Aztán meg, "téged választott", "valld be, hogy még mindig szereted", "még szereted őt", "ti vagytok az örökké" - változtattam meg a hangomat ezúttal vékonyra, majd pofon csaptam magamat, amitől apu igazán furcsán nézett rám.

-El kéne vinnünk pszichológushoz - motyogta. 

-Remek! Most meg mehetek a dilidokihoz. Szerintem is rám férne - mondtam, majd felmentem a szobámba, és becsaptam magam után az ajtót.

November 7. - Szerda

Tegnap rendkívül sokat gondolkodtam az este folyamán, és rögtön egy elhatározással keltem kora reggel, amikor ugyebár felébresztett a telefonom ébresztője.
-Lehet, hogy tényleg igazuk van a többieknek? Egész eddig vak voltam, és nem láttam be azokat a dolgokat, amik igazából már tények voltak. Szerettem volna igazságot tenni magamban, és egész eddig nem sikerült. Elvesztettem azt az embert, akit szerettem, és akibe legelőször belebotlottam, hozzá menekültem, és hazudtam magamnak, hogy jól érzem magam vele. Mert a cukrászdában így éreztem, csak mégsem igazán. Azt gondoltam, egy nap alatt kiszeretek belőle, és akkor majd bele szeretek a másikba. De mennyire tévedtem! Ahogy teltek a Ross nélküli eltöltött napok, annál jobban szerettem, és még annál jobban is hiányzott. Bármit meg tudtam volna adni akár egyetlen érintésért, és ezt nem vallottam be magamnak. Nem hallgattam senkire, még magamra sem. Nem gondolkodtam. Hiszen egyértelmű volt.. a sok sírás, a rosszullét, a gondolatok.. (Vigyázat, ez nyálas lesz, de még annál igazabb) Üresnek éreztem magam! Nem láthattam, nem nézhettem bele barna szemeibe, nem láthattam, ahogy mosolyog, nem éreztem az érintését, nem ölelhettem meg, nem csókolhattam meg. Igaz, láttam őt, de kevés volt, mert csak beszéd volt, és semmi más. Olyan volt, mintha idegenek lennénk. Mintha nem is ismernénk egymást. Hiányzik. Most már bevallom! És azt is, hogy szeretem őt. Miért nem jöttem rá eddig? Te jó ég! Elutasítottam, megbántottam, elveszítettem, és mindenért Őt okoltam. Hiszen Ő csak egy apró hülyeséget ejtett, ami engem annyira kiborított, hogy elvesztettem. Meg kell mondanom Ednek! Megérdemli az igazat! - jöttem rá mindenre gondolataimban. Elég szomorú, hogy legalább egy hét kellett rá, hogy rájöjjek. A pár órás gondolataim elvezettek hajnali kettőig, ezért nem sokat aludtam, de nem is akartam. Csak arra vártam, hogy bocsánatot kérjek Rosstól, hogy megöleljem őt, hogy megcsókoljam. Csakis vele akarok lenni.

Kiugrottam az ágyamból, majd felkaptam magamra azt, ami a kezembe került. Rekord sebességgel felöltöztem, majd megmosakodtam, és megcsináltam a hajamat. Hamarabb indultunk el, ezért a suli körül nem volt annyi diák, mint amennyi szokott lenni. Miközben a kapuban Kimre vártam, megjelent Ed.

-Szia! - köszönt, majd egy puszit nyomott az arcomra.

-Szia.. Figyelj, szeretnék veled beszélni - mondtam kevésbé magabiztosan.

-Hallgatlak - mondta mosolyogva. 

-Öööm, izé.. tudod, azt szerettem volna mondani.. hooogy.. - húztam az időt. -Szóval arról van szó, hogy.. Kíváncsi vagyok, miért mosolyogsz ennyit - improvizáltam. Ahj, Caitlin! Miért nem mondtad el?

-Mióta együtt vagyunk, csak mosolyogni tudok - mondta még mindig mosolyogva. Ez.. nagyon aranyos. Akaratlanul is elmosolyodtam, és megöleltem. 

-Sziasztok - köszönt Kim. Végre!

-Szia, gyere, menjünk be - húztam el Kimet. -Mondanom kell valamit - néztem rá. -Igazad volt, és nagyon sajnálom! - fakadtam ki.

-De hát miben? - nézett rám furcsán.

-Rosszal kapcsolatban.. Sajnálom, nagyon önfejű voltam, és nem bírtam magamnak sem bevallani, hogy még mindig szeretem - mondtam, sóhajtottam egyet, majd megöleltem.

-Örülök, de, hogy jöttél rá? És.. hisz előbb ölelkeztél Eddel! - kérdezősködött.

-Nézd, én megpróbáltam neki elmondani, de olyan aranyos velem, és azt mondta, mióta együtt vagyunk, csak mosolyogni tud..

-Akkor mikor akarod neki elmondani? Ezt már nem húzhatod, és ma még Rossnak is el kell mondanod, hogy mit érzel, vagy én mondok el mindent mind a kettőnek! - mosolygott.

-Neee, nem! Megoldom egyedül is, csak kell egy kis idő..

-Rendben. Órák utánig van egy kis időd Eddel - mondta, majd felment az osztályba. Leültem a lépcső egyik fokára, és gondolkodni kezdtem, hogy hogyan mondhatnám el Ednek és Rossnak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy becsengettek. Felfutottam a terembe, majd előcuccoltam.
*Órák után
Még mindig nem mondtam el Ednek, úgyhogy addig kell cselekednem, amíg Kim meg nem teszi ezt. Félénken odamentem hozzá, majd próbáltam megszólalni. Egyszer már szólaltam volna, egyszer csendben gondolkodtam.

-Igen? - mosolygott Ed.

-Azt.. szeretném mondani.. - kezdtem bele. -Kérlek, ne haragudj rám, nem szeretnélek megbántani, de.. Na jó, kimondom. Rosst szeretem - vágtam a közepébe, majd kimondtam. Egy ideig csendben álltunk egymással szemben. -Nézd.. te egy nagyon-nagyon aranyos és kedves srác vagy, és megérdemled a boldogságot. De ezt én neked nem tudom megadni, mert közben szenvedek, és rosszul érzem magam. Sajnálom - mondtam.

-Nem haragszom rád. Tudtam, hogy rá fogsz jönni, hogy még mindig szereted. Inkább én kérek bocsánatot, amiért közétek álltam - mondta lesütve a szemét.

-Nem, erről szó sincs. Én döntöttem így.. bocsi. Nem tudom, mi ütött belém, és hogyan gondoltam, hogy össze jöttem veled, miközben nem is ismertük egymást - mondtam ki, majd megöleltem. -Barátok azért lehetünk, ugye? - mosolyogtam.

-Persze - bólintott, majd újra megölelt.

Kimentem a teremből, és nagy meglepetésemre Hopeba ütköztem bele.

-Bocsi, nem direkt volt - kért bocsánatot. -Kérdezhetnék tőled valamit?

-Semmi baj. Mi az?

-Szereted őt? - nézett rám kíváncsian.

-Kit? - kérdeztem, mert nem igazán tudtam, hogy kire gondol.

-A sztárocskáról beszélek - nevetett fel. -Szereted? - váltott komolyra.

-Miért vagy ilyen kíváncsi? - kérdeztem mosolyogva, majd megrántotta a vállát, amolyan "csak úgy"-osan. -Hát, ha érdekel, akkor mondom. Elvesztettem őt, egy hülyeség miatt. Nem vallottam be magamnak, hogy még mindig szeretem. Ed közelébe rohantam, akinek valószínűleg most összetörtem a szívét. A szüleim, és a barátaim sem értettek egyet a cselekvésemmel. Rosszul voltam, nagyon, de nem tudtam, hogy mitől. És végül bevallottam magamnak mindent. Most pedig rohannom kéne, hogy bocsánatot kérjek tőle - nevettem el magam. -Kicsit untató sztori.

-Nem az. Az emberek elvesztik az eszüket a szerelem miatt, ez teljesen érthető - mondta. -De végül rájöttél, és az a fontos - mosolygott. 

Elindultam, de egy pillanatra megálltam, és vissza néztem. -Te hogy hogy ilyen kedves vagy, és Rose, a barátnőd egy igazi boszorkány? - nevettem.

-Különbözőek vagyunk, de annál jobb barátnők. Az ellentétek vonzzák egymást, és ez nem csak a szerelemre igaz - mondta. -Menj, beszélj vele - kiáltott, mert kicsit messzebb voltunk egymástól. Ezúttal már futottam, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki. 

-Hé, hé! Hova, hova? - kiabált utánam Kim.

-Rosshoz - kiabáltam mosolyogva. Szerencsére nem esett az eső, mint a múltkor..

Futottam, ahogy csak tudtam. Csak a cél érdekelt. Annyit gondolkodtam, hogy mit mondjak neki. Átgondoltam, eljátszottam a fejemben, mire oda értem. Magabiztosan becsengettem. Éppen Ross nyitott ajtót.

-Caitlin? Mit keresel itt? - kérdezte furcsán, majd bementem.

-Zavarok? Beszélnünk kell - néztem rá. Bólintott, aztán bementünk az ebédlőbe.

-Hát.. miről lenne szó? - kérdezte.

-Én.. nagyon-nagyon sajnálok mindent, amit tettem, és egy idióta vagyok, most már bevallom. Egész eddig tagadtam, hogy még mindig szeretlek, de rájöttem, hogy bármennyire is elakartalak felejteni, sehogyan sem tudtalak kiverni a fejemből. Ross... hiányzol! - mondtam ki mindent, amit gondoltam, miközben egy könnycsepp hullott le a szememről. Letörölte a könnyemet, mélyen a szemembe nézett, majd elfordította a fejét.

-Nézd.. neked van barátod, aki valószínűleg nagyon szeret, és te is őt - mondta folyamatosan a földet pásztázva.

-Szakítottam vele.. És tudod, miért? Mert, hogy járhatnék olyannal, aki szeret, miközben én mást szeretek? - néztem rá sírt szemekkel.

-Csak egy hülyeség volt. Bocsánatot kértem volna, de elküldtél. Megakartam beszélni, de összevesztünk. Téged hibáztattalak, mert nem tudtam felfogni, hogy elveszíthetlek ilyen könnyen. És ott voltam a halloweeni bulin. Ott voltam. Láttalak azzal a gyerekkel csókolózni. Azért mentem el, hogy rendbe hozzam a dolgokat, mert hiányoztál. Másnap szakítottam veled. Aztán összefutottunk, mikor te mentél haza felé, mert a sulid felé mentem, hogy beszélhessünk. Inkább azt hazudtam, hogy a barátnőmhöz megyek. Mondd, kihez mentem volna? Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, mikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, az életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal. Hogy felejthettelek volna el? - mosolygott. -De nem.. megbocsátok, de csak barátok maradjunk - mondta. -Sajnálom, nem akarom, hogy szenvedj..

-Úgy szenvedek a legjobban, ha nem vagy mellettem - mondtam, miközben záporoztak belőlem a könnycseppek.

-Ne sírj, kérlek - törölte le könnycseppjeimet, majd bele nézett a szemembe. Láttam, ahogy egyre közeledik, és majdnem megcsókolt, végül megölelt. De.. ez nem csak egy sima ölelés volt. Tele volt érzelemmel és hiánnyal. Sokkal jobban éreztem magam egy öleléstől, ami Tőle volt. Ahj, ezt nagyon elcsesztem.

-Hé, mi lenne, ha filmeznénk egyet? Tudod, mint egy haverral, cimbivel, baráttal, társsal - mondta.

-Jó - húztam mosolyra a számat. Betett valami vicces filmet a lejátszóba, amit miután elhelyezkedtünk, elkezdtük nézni. Mikor már körülbelül a felénél járt a film, azt éreztem, hogy egyre jobban álmosodom, és lecsukódik a szemem.

November 8. - Csütörtök

Reggel - valószínűleg - szokásosan a telefonom ébresztője keltett fel, ezúttal nem otthon. Hanem Ross
karjaiban. Vagyis mondhatjuk. Az ébresztőre Ross is felébredt.

-Hány óra? - kérdezte álmos hanggal, fel sem nyitva a szemét.

-Nem tudom, egyáltalán hol vagyok? - kérdeztem szintén álmosan, kómás fejjel. Felnyitotta a szemét, és rájött, hogy igazából hogyan is fekszünk.

-Öö, biztos álmomban helyezkedtem el így - mentegetőzött, bár nekem igazából tetszett. Hehe. Ha már nem leszünk együtt, azért az utolsó napon had legyek a közelében. 

-Várjunk.. NEKEM NEM KÉNE SULIBA MENNEM? - ugrottam fel. -Basszus, még anyuéknak sem szóltam semmiről - mérgelődtem már az előszobában. Mikor már a cipőmet vettem, Ross feltápászkodott a kanapéról, majd oda jött hozzám.

-Ne vigyelek el? - kérdezte az életmentő kérdést.

-Hálás lennék - mondtam, majd felkaptam a hátizsákomat (ami igazából egy táska volt), és rájöttem, hogy még tanulni sem tanultam. Ez az Caitlin, irtó szuper vagy, megint megcsináltad a tutit. Hajrá.

Ross elvitt a suliig, majd búcsúzóul a megszokott módon egy puszit akartam neki adni, de rájöttem, hogy nem vagyunk együtt, ezért inkább csak elköszöntem, és kiszálltam. Megnéztem a telefonomat, ahol huszonkettő hívás és nyolc üzenet Anyától, hét hívás és két üzenet apától, öt hívás és tizenegy üzenet Kimtől várt. Uff. Gyorsan felhívtam anyát, és tájékoztattam őt a dolgokról, és természetesen bocsánatot kértem, amiért nem szóltam, nem vettem fel, és el sem olvastam az üzeneteket, ugyanis elfelejtettem szólni, mert úgy volt, hogy nem alszok ott, csak filmezünk, és mivel a szokásom némára állítani a telefonomat, semmit sem hallottam. 

-Mondd, te meghülyültél? - jött felém Kim. -Hívtalak, üzentem, de semmi. Anyukád és apukád nagyon keresett téged, te hol voltál? - nézett rám idegesen.

-Ne haragudj, le volt némítva a telefonom.. És Rossnál voltam, vagyis inkább mondhatni, haveromnál, cimbimnél, barátomnál vagy társamnál. Mindegy, a lényeg, hogy elkezdtünk filmezni barátokként, végül elaludtunk, éés szerelmesen keltünk fel - számoltam be kevésbé érthetően. -Mármint.. álmában átölelt.

-Ééértem.. vagyis.. Igazából semmit nem értek. Nem úgy volt, hogy bocsánatot kérsz, megbeszélitek, bla bla, boldogan éltek, amíg meg nem haltok, happy end, és én akkor elkiáltom magam, hogy "IMÁDOM A HAPPY ENDET"? - mondta el az elképzelését, ami pontosan teljesen máshogyan alakult.

-Én bocsánatot kértem, meg minden, és azt mondta, nem tud elfelejteni, és idézem: "Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, amikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal." - mondtam. -De nem.. nem haragszik rám, de csak barát akar lenni.. 

-Tényleg? - nézett rám ravaszul. -Vagy csak kell neki egy kis idő. Meglátod, minden rendbe jön - váltott át komolyra, majd megölelt. -Mit mondott még? - kérdezte kíváncsian. Rá néztem amolyan "naaa" nézéssel, majd elnevette magát. -Ennyivel tartozol, ugyanis nem kiabálhattam azt, hogy "IMÁDOM A HAPPY ENDET" - mondta el újra, belekiabálva a fülembe.

-Oké, most megsüketültem - nevettem fel. -És ne kiabálj annyit, mert még hülyének néznek - mondtam mosolyogva. Kim legyintett egyet, ezzel elrendezve a kiáltásait. -Képzeld, mikor megölelt, sokkal jobban éreztem magam. Annyira hiányzott. De még mindig hiányzik.. - számoltam be, miközben felmentünk a terembe. 

-Caitlin, ez nem maradhat így.. muszáj kibékülnötök! -mondta, majd szomorú arccal néztem rá. -Ne, ne nézz így, mert még elsírom magam - mondta.

Belépve az osztályba, szörnyű ricsaj fogadott minket. Ordítoztak, dobálóztak, és úgy éreztem magam, mint az állatkertben. Csendesen leültem a helyemre, majd előrakodtam az első órára. Az órarendemre pillantva kissé meghökkentem, ugyanis a tegnapi cuccaim vannak bepakolva. Miért is? Áhá, otthon sem voltam.. Nincs mit tenni, felelőtlen vagyok, és nem tudok gondolni semmire. Szörnyen sokat sajnáltatom magam, és csak erre tudok gondolni, semmi másra. Hát.. elég rosszul jönne, ha hirtelen megbuknék valamiből, mert nem azzal foglalkozom, amivel kéne. Első óránk fizika volt, ami tegnap nagy szerencsétlenségemre nem volt. 

-Miért vagy ugyanabban, amiben tegnap? - jött a padom elé Demi.

-Mindegy, hosszú sztori.. Egyébként nagyon sajnálom, és tényleg igazad volt neked is az egészben - mondtam.

-Akkor jól alakult minden? - mosolygott.

-Nem egészen... - feleltem. -Majd a szünetekben mesélek - mondtam, mikor becsengettek.

Pár perc után megjelent a tanár, aki miután leült, rögtön a naplót nézte, hogy kit hívjon ki felelni, vagy a házit megoldani a táblánál. Végül is ugyanaz, csak jelenleg a másodiknak jobban örültem volna. 

-Caitlin Smith - mondta ki a nevemet. Ez nem jelent jót.. -A táblához! Oldd meg a házi feladatot! - parancsolta. Szívás! Azt sem tudom, mi volt a házim!

-Hé, vidd ezt - súgta nekem Kim, majd odaadta a füzetjét, mikor a tanár nem figyelt.

-Siessen, nem érünk rá egész nap! - kiabálta. Ó, de kedves ez a tanár! Imádom! 

A tábla elé álltam, és a füzetből leírtam a táblára a házit. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, hogy nem az enyém a füzet.. 

-Rendben. Ötös, leülhetsz! -  mondta, miután leírtam mindent, amit benne találtam. Megkönnyebbülten ültem le a helyemre.

*Suli után

Szerencsére nem kaptam sok lecseszést, és ahányszor tudtam, kicseleztem őket nulla lebukással. Ez aztán a teljesítmény. Főleg tőlem..

Ami elég rosszul esett, hogy Ed egyáltalán nem szólt hozzám, meg semmi.. Nagyon sajnálom, ami történt, de nem tehetek róla, hogy ilyen érzéseim vannak. Csak ne bántottam volna meg ennyire.. Egyáltalán miért jöttem össze vele, miközben Rosst szerettem? Hülye vagyok, ez tény..

Órák után Kimmel haza sétáltunk, és a hétvégét tervezgettük. Állandóan Ross járt a fejemben, de úgy döntöttem, elhessegetem a gondolataim körül, és megpróbálom őt elveszíteni, ugyanis más választásom nincs. Sajnos. Neeem, nem sajnos! Csak pozitívan! Semmi sírás, semmi gondolkodás! Több időt szánok a tanulásra, a barátaimra és a családomra. Például rég láttam a nagyit! A hétvégén tutira meglátogatom! Programokat szervezek, amikorra csak tudok, és így legalább nem ilyesmiken fog járni az agyam. Remélem.

A házunk előtt elköszöntem Kimtől, majd bementem.

-Caitlin, te vagy? - kiáltott a konyhából anya.

-Ööm, neeem! - kiáltottam vissza, ugyanis pontosan tudtam, hogy bajban vagyok. Próbáltam felszökni a szobámba, de még mielőtt megtehettem volna, anya elkapott.

-Mondd, drága kislányom! Mi is történt tegnap? - nézett rám szigorúan.

-Hát, én.. - kezdtem magyarázkodni, majd anyu rám nézett dühös fejjel. -Rendben, elmondom.. - mondtam, majd elmondtam mindent, ami tegnap történt. Semmit nem hagytam ki.

-Értem.. rosszabbra számítottam. Hát, akkor menj tanulni - mondta. -Figyelj.. sajnálom, ami veled és Rosszal történt. Remélem, hogy majd kibékültök - mosolygott, majd megsimította a hátam.
Felmentem a szobámba, és addig tanultam, amíg be nem vágtam rendesen mindent.