Sziasztok! :) Igen, több mint két hónap után, de itt vagyok.. és eljött az UTOLSÓ rész! Nagyon-nagyon vártam már, viszont egyben szomorkodással is tölt el, hogy ez a rész, és kész, vége.. Persze pár hónapja már tervben vagyok az új bloggal, de annyira megszerettelek titeket! Remélem, hogy az elkövetkezendő blogjaimban is találkozni fogok veletek. Tudom, hogy nemrég azt írtam, harminc részig írom, de nagyon sokat gondolkodtam. És valahogy már nem olyan jó érzéssel tölt el ezt a történetet írni, úgy mint az elején.. Ráadásul rengeteg kritikát kaptam, amik háromnegyede negatív volt, ebből a szempontból pedig az új történetemben szeretném tényleg jól csinálni, írni. Tehát, akinek vannak elvárásai, amiket itt nem kapott meg, az nyugodtan írja le kommentben, nagyon szívesen fogadok ötleteket. Egyébként ebben a részben ugrálgatni fogok egyik helyről a másikra/egyik időről a másikra, szóval ez most egy ilyen befejező lesz. Ja és elég hosszú is! :D Na, akkor elbúcsúzom.. Köszönöm azoknak, akik betévedtek ide, akik feliratkoztak, akik megjegyzést írtak minden alkalommal, akik követték, akik szerették a blogomat. Nagyon szeretlek titeket! Nem húzom tovább..
Annyira tetszett a dallama, hogy elbambultam, és mire feleszméltem, megláttam...
Megláttam Őt. Azt, akit annyira szeretek még mindig, és aki annyira hiányzik, hogy az már lehetetlen. Azt, akit nem tudok kiverni a fejemből. Aki választhatott volna bármely más lányt, de engem választott. Aki miatt rájöttem, hogy mi az az örökké. Akit elszúrtam a makacsságom miatt. Akibe belebolondultam, és minden pillanatban az eszemben jár.
Ott állt, pár méterre tőlem, gitárral a kezében, és a reakciómat várta, miközben a hangszerét pengette. Nem értettem, mire készült. Egyszerűen nem tudtam elképzelni.
És akkor elkezdett énekelni, miközben rám mosolygott. Nekem énekel? De.. miért? Sok kérdés jutott eszembe, de ezúttal félre löktem őket. Nem érdekeltek a válaszok.
Mire végre leesett, hogy mit is akar ezzel a számmal, a számhoz csaptam a kezemet, és nem tudtam elhinni, hogy most tényleg..? Annyira tetszett, és annyira belemélyültem, miközben a fejemben idéztem fel a vele együtt töltött időket, hogy észre sem vettem, hogy folyamatosan könnycseppek hullottak le a szememről. Amikor a refrénhez ért, nem hittem a fülemnek. A számomra már ismert szöveg volt benne, ami ezt tükrözte:
"Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, mikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, az életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal." Pontosan. Tisztán emlékszem, mikor ezt mondta nekem. És most megzenésítette, és elénekli nekem, és még mindig nem tudom az okát.
Miközben énekelt, szemével folyamatosan nézett, és mosolygott.
A dal hallatán állandóan újabb-újabb közös emlék jutott eszembe. Annyira, de annyira szép volt, és annyira, de annyira meghatott, hogy egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást.
-Hé, jól vagy? - állt meg a dal közben, majd mélyen a szemembe nézett.
-Nem, nem vagyok - mondtam ki gondolkodás nélkül.
-Nem tetszett a dal? Vagy.. - nézett rám kétségbeesetten.
-De, nagyon szép volt, csak.. miért? Összezavarsz!
-Neked írtam - bámult gyönyörűen csillogó szemeivel. -Hibáztam, hibáztál - sóhajtott egyet, majd folytatta. -Mindenkivel megesik. Én nem a haverod, cimbid, barátod, társad akarok lenni. Tudom, hogy ezt én mondtam, hogy legyünk csak barátok, de.. rosszul döntöttem. Hiányzol, ráadásul nagyon. Soha nem voltam még így egy lánnyal, és talán nem tudtam felfogni, hogy sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más, ezért azt hittem, majd könnyen elfelejtelek. De állandóan a fejemben voltál, és ez a dal.. És.. - hadart folyamatosan, majd mikor folytatta volna, gondolkodás nélkül elhallgattattam a számmal. Látszólag váratlanul érte, ezért kicsit elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Az egyik kezével letörölte a könnycseppeket az arcomról, a másik kezével pedig megfogta a derekamat, és szorosan magához húzott, miközben egyre közeledett a számhoz. Mikor már csak pár centi választott el minket, megállt, és azt hittem, hogy meg fogok őrülni.
-Lennél a barátnőm újra? - kérdezte halkan, de hallhatóan, majd elkezdett mosolyogni.
-Azt hittem már meg sem kérdezed - mondtam mosolyogva.
Elhajtotta kicsit a fejét, hogy a számhoz tudjon érni, majd eltávolította a felesleges centiket, és lágyan megcsókolt.
Annyira jól esett minden egyes érintése, hogy azt kívántam, bárcsak soha ne engedne el. Látszólag ő is ezt akarta, mert többször is abba hagyta levegőhiány érdekében, majd folytatta. Lehetetlennek tűnt egyetlen egy csókban bepótolni mindent, amikor nem voltunk együtt, és egyetlen egy csókban kifejezni mindent, amit érzünk. Egyszerűen nem gondoltam semmi másra, csak egyszerűen hálát adtam Istennek, hogy újra vele lehetek. Mikor véglegesen befejezte, lassan kinyitottam a szemeimet, és mélyen az övéibe néztem, majd ő is az enyéimbe.
Farkasszemet néztünk, de nem bírtuk sokáig, ezért elnevettük magunkat. Magához húzva megölelt, én pedig átkaroltam őt. Becsuktam a szemeimet, majd szorosan a mellkasához bújtam, miközben belepuszilt a hajamba, és azt simogatta.
-Nagyon hiányoztál - szólaltam meg egy kis idő után.
-Te is nekem - szorosabbra vette ölelését. -Nem is tudod elképzelni, mennyire - mondta lágy hangon. Hah, mintha nem tudnám.. Igenis eltudom képzelni! Hiszen én is mennyi mindent éltem át! Gondolni sem merné..
-Ugye most már soha többé nem fogsz elengedni? - kérdeztem, bár féltem az egész gondolattól. A válasza persze pozitív, nem fog elengedni, de valójában is így lesz? Ő az igazi, vagy csak egy sima fellángolás? Nem kéne annyit gondolkodnom rajta. Vele vagyok és kész. Innentől már felesleges gondolkodnom. Lesz, ami lesz. Ha örökre szakítunk, akkor sem lesz vége a világnak. Mert valahol megtalálom majd a nagy Őt. Ha meg nem szakítunk, akkor már meg is találtam. Kész. Pár órával ezelőtt talán túlreagáltam volna, és megint sokat gondolkodtam volna, ami soha sem tesz jót. A legjobb gondolat, ha nincs gondolat. Élj a mának. Filozófus leszek.
-Soha többé - csengettek szavai a fülemben. Ha be is tartja ő is, és én is, akkor boldog leszek.
*Otthon
Miután még beszélgettünk körülbelül fél órát, haza hozott, és egy percre be is jött, hogy köszöntsön a szüleimnek, és hogy megköszönjön Kimnek valamit. Igen.. azt, hogy Kim nálunk van, egy szóval sem említette. Na mindegy. Elköszöntünk egymástól, majd Kimmel felfutottunk a szobámba.
-Mit is köszönt meg neked Ross? - vágtam bele a közepébe.
-Azt, hogy segítettem megszervezni neki az egészet, hogy boldogok legyetek - mosolygott elégedetten. -És milyen jól sikerült - fényezte magát, mintha övé lenne az összes érdem.
-Szólj ha befejezted - nevettem.
-Még egy kicsit.. Annyira jól sikerült a tervem - amit igazából Ross tervelt ki, de mindegy, ez az én tervem -, hogy újra boldogok vagytok. Vagyis nem kell hallgatnom mindkettőtök hisztizését. Hurrá! Ja, és szuper terv volt, valld be! - fényezte "még egy kicsit" magát.
-Jó terv - mosolyodtam el, majd megöleltem. -Köszönöm - mondtam.
*Pár hét elteltével
Az utóbbi időben minden királyul ment. Rosszal nagyon jól kijövünk egymással, és azóta egyszer sem veszekedtünk, vagy kerültük egymást. Egyre jobban, és jobban érzem magam az iskolában is, aminek anyuék különösen örülnek. Mostanában viszont észre vettem rajtuk valami furcsaságot, ami nagyon aggasztott. Örültek nekem, de mégsem. Láttam rajtuk valami sajnálatot, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak.
-Anya, apa! Beszélnünk kell - néztem rájuk komolyan.
-Figyelünk - mondták.
-Tudom, hogy sántikáltok valamiben, ugyanis nagyon furcsák vagytok mostanában. Jó lenne, ha végre elmondanátok, mi az? Nem bírjátok Rosst? Vagy Kimet? Vagy igazából velem van a baj? Mit csináltam? - kérdezősködtem.
-Te semmit - kezdte anya. -Mi rontottuk el az egészet már ott, hogy ideköltöztünk.
-Mi? - néztem anyára döbbenten.
-Nagy terhet akasztottunk rád, mikor ide jöttünk. Hiszen még senkit sem ismertél, és semmit. Mióta itt vagyunk, csak rossz történik veled, vagy néha jó. Megértjük, hogy most már beilleszkedtél, és minden jó, de ha így lesz tovább, akkor újra történik veled valami szerencsétlenség, amit mi már nem tudunk nézni - adta ki magából apa.
-Nem, ezt nem értem. Abszolút nem adtatok rám semmilyen terhet. Elköltöztünk, mert történt valami, amit magatok mögött akartok hagyni. De attól még nincs baj. Beilleszkedtem igen, minden jó, és nem értem, hogy most mi a probléma. Ugye, nem azt szeretnétek mondani, hogy visszaköltözünk? Csak azt ne! Akkor lesznek igazán szerencsétlenségeim! Hiszen itt vannak a barátaim, a legjobb barátnőm, és a barátom! Komolyan megcsinálnátok velem ezt? - néztem rájuk, mire nem szóltak semmit. Hallgatás egyenlő beleegyezés. Rosszat sejtek.. -Nem értelek titeket. Eljöttünk ide. Minden megváltozott. Ez normális, mindenki így van ezzel, ha elköltözik. Nem azért jöttünk ide, hogy új életet kezdjünk? Az új élettel jönnek új barátok, új érdekbarátok, új ismeretlenek, új helyek, és minden más. Mert ez így megy! Én is változom, ti is változtok, mindenki változik - néztem rájuk könnyes szemekkel.
-De régen minden jó volt. Te sosem voltál ennyit szomorú, sosem sírtál ennyit. Nem bírjuk nézni azt, hogy megbánt téged mindenki! - mondta anya.
-Miért nekem kell két felnőttet rámutatni arra, hogy ez nem így megy? Régen minden jó volt. Nektek. Ja, igen, nektek sem, ugyanis megcsaltátok egymást! Nekem pedig hazudtatok! De igazatok van, milyen jó volt régen. Akkor még nem beszélgettem veletek annyit, nem osztottam meg veletek mindent, azért volt jó. Nem terheltelek titeket a gondjaimmal, pedig akkor is volt elég! Csak ti nem vettétek észre.. Jó szülők vagytok, de mégis.. olyan mintha nem is ismernétek.. És én sem titeket, ugyanis semmit nem tudok a problémáitokról, arról hogy mi történik veletek a munkában, az utcán, bárhol! Én mindent elmesélek, de ti még azt sem tudtátok elmondani, hogy megcsaltátok egymást! - vittem fel a hangomat mérgemben. -Azt hittem, ha nem kérdezősködök, majd elmondjátok, hogy mi történt pontosan. De semmiről sem tudok. Most sem tudtam arról, hogy költözni akartok. Nem beszéltük meg. Semmit nem beszélünk meg! És ez nagyon aggaszt! Ennyire nem számítok nektek? - néztem rájuk végezetül, könnyekkel a szememben, majd kimentem a friss levegőre egy kabáttal, és a cipőmmel.
-Nem hiszem el, hogy vissza akarnak vinni. Azért sokkal többet képzeltem el rólunk, minthogy vissza kötözzünk. Miért nem tudják megérteni, hogy jó itt nekem? Hiszen itt vannak a barátaim, barátom. Te jó ég.. Mi van, ha vissza megyünk.. nee! Elvesztem Kimet is és Rosst is! Azt nem bírnám elviselni. Remélem, hogy nem ilyen szívtelenek velem, és itt maradunk. A legrosszabb dolog lenne, ami történt velem. Igaz, szerettem ott, és jó volt. De már nem tartom onnan senkivel sem a kapcsolatot, és csak a nagyiék vannak ott. Itt építettem fel pár hónap alatt az életemet, és nem hagyom, hogy mindezt elvegyék tőlem. Ha visszaköltözünk, én nem megyek. Ha nem is engedik meg, nem fog érdekelni. Hű, ez tuti, hogy nem én vagyok. Végül is, az emberek változnak... - gondolkodtam el a dolgon. A sok séta után rájöttem, hogy hova is jöttem.
Ez az a hely! Még év elején.. amikor az első bulimban voltam Jessnél. És amikor láttam őt és Christ csókolózni. Vagyis igazából nem, mert az nem Chris volt.. szóóval, igen. leültem a lámpa mellé, pont ugyanoda, ahova szeptemberben is. Akkor szerelmi bánatom volt, és annyira nem néztem, hova jövök, hogy felfedeztem ezt a helyet. És tényleg nagyon jó, fogalmam sincs, hogy eddig miért nem jártam ide. A kilátás is gyönyörű, főleg ilyenkor. Most anyuék miatt jöttem ide, gondolkodni. Vagy elszökni. Mindegy. Annyi minden történt velem mostanában. Például, amikor a suliba jöttem, és azonnal megtetszett Chris. Mindig róla álmodoztam. Túl hamar szerettem bele. És ezzel az egészet elcsesztem. Igazából nem is olyan rossz ember, mint én hittem. A halloweeni buliban ő próbált engem helyre tenni. Ráébresztett arra, hogy nekem nem Ed kell, hanem Ross. Bármennyire is aranyos Adam, egyszerűen hozzám nem ő lett megírva. Ő is túl hamar szeretett belém, és ez miatt megszívta. Mert én nem őt szeretem.. Nem is hibáztatnám.. Egyébként nagyon jó srác, érdemelne egy jó barátnőt mellé. Meg kéne ismernie a többieket is. Talán akkor találna valakit, és ő is boldog lenne. Vagy nem. Na jó, elkalandoztam.. az elején voltam, és most már a közepén vagyok.. szóval, Chris. Lehetséges, hogy nem is ismerem annyira, mint kellene, és azért nem tudom pontosan, hogy milyen. Még Abbynek sem sikerült megismernie rendesen. Lehet, hogy neki is van egy jófej fele, ami akkor alakul ki, mikor nincs a haverjaival. Általában ez szokott lenni.. Apropó, Abby. Nem is értem. Annyira kedves volt az elején, jófej és megértő, mégis, nem tudtam annyira kiismerni, hogy tudjam, hátba támadhat. Ugyanis legjobb barátnőmnek tekintettem, aki mindig velem van a bajban, de még a vajban sem volt velem. És pontosan ugyanolyan, mint Chris. Biztos vagyok benne, hogy neki van egy jó oldala, amit párszor kimutatott felém, miután veszekedtünk, és nem teljesen lehet ismerni ezt az oldalt, de mégis azt mutatja, hogy ő rossz. Csak nem értem, mert általában egyedül van, és milyen érzés egyedül lenni? Rossz, hiszen nincsenek barátaid, nincs kivel beszélgetned. Egyedül vagy. A padlón vagy. Jó ég! Tudom már, mi volt a baj! Ő tényleg a barátnőmnek tekintette magát, csak annyira el voltam foglalva a magam bajával, hogy az égvilágon senki sem érdekelt a saját problémáimon kívül. Annyira önző vagyok. Nem is mesélt magáról. Kimről is csak a veszekedés után tudtam meg sok dolgot. Mert az ébresztett rá, hogy nem vagyok jó barátnő. Kim viszont az, mert bármennyire is nem figyeltem rá, ő mindig velem volt. Tényleg mindig. Bárcsak vissza tudnám neki adni ezt az időt. Amikor szarul voltam, szó szerint, és ő ott volt, és soha nem mondta azt, hogy ő nem bírja ezt, mert bírnia kellett, ugyanis ezzel jár a barátság. Én is bírnám, vagyis valószínű, de eddig nem tudtam kimutatni, hogy képes lennék rá, mert csak magammal foglalkoztam. Nem hallgattam meg őket, hogy nekik mi a bajuk. Csak én beszéltem, ők meg hallgattak. Elég jó, hogy ilyenkor jövök rá.. Caitlin, Caitlin, te sosem változol..
Hosszas gondolkodásomból a telefonom hirtelen hangja zörrentett ki, amivel megijesztett. Ross hív.
Én: Szia!
Ross: Szia, Cai! Hogy vagy?
Én: Jól, vagyis rosszul, de igazából jól, de mégis rosszul, szóval megvagyok. Te?
Ross: Menjek? Hol vagy?
Én: Most épp egy hídnál üldögélek, és gondolkodom, hogy milyen idióta vagyok.
Ross: Haha! Ez most vicc? Otthon vagy?
Én: Mondom, hogy egy hídnál ücsörgök! Összevesztem a szüleimmel..
Ross: Azonnal megyek!
Én: De nem tudod, hol van a híd!
Ross: Megtalállak - mondta, majd kinyomott. Bújócskát akar játszani, vagy mi? Mindegy, ha megtalál, akkor megtalál, ő tudja.
Hol is tartottam? Megvan..
És akkor, amikor annyira rosszul voltam, annyira egyedül éreztem magam, annyira.. mindegy, szóval akkor találkoztam Rosszal. A sulibál.. milyen jó is volt.. vele énekeltem, és a többi taggal.. Egyszerűen jól éreztem magam csupán a látványától. Fogalmam sincs, hogy mi zajlott bennem, hogy szerelem első látásra, vagy csak megtetszett, de az biztos, hogy jól sikerült az egész.. Nem is tudtam, hogy ki ő, honnan jött, és miért. Meg akartam őt ismerni. Csak nem mertem felhívni. Szerencsére ő hívott, és megismerkedtünk. Elmeséltem neki az életem, ő is az övét. És onnantól már mindegy volt, hogy ki mit mond, ki mit csinál.. mi együtt akartunk lenni, és kész. Annyira egyszerű, hogy lehetetlen. Ő egy szár.. én meg csak egy tizenöt éves lány, aki egy olyan fiúra vágyott, aki imádja őt, és kész. Mégis együtt vagyunk, és épp azon van, hogy megtaláljon engem, talán kevés, talán több sikerrel. Ha most megtalál, biztos vagyok benne, hogy ő az a fiú. Mert, ha megtalál, akkor az én fejemben van, használja az én gondolkodó- és az én tájékozódási képességemet, ami már eleve jó. Akkor ismer, és akkor nem felesleges a mi kapcsolatunk. De ha nem talál meg, akkor is tök mindegy, mert ezerszer bebizonyította, hogy ismer, és szeret.
Nahát, anyuék miatt jöttem ide, anyuékon gondolkodni, és végül csak az itt lévő életemet vázoltam fel. De hozzájuk csak annyit kapcsolnék, hogy jobb, ha elgondolkoznak a dolgon, mert én innen egy tapodtat sem mozdulok, az már biztos.
Hirtelen egy kezet láttam a szemem előtt, amit azonnal megfogtam, mert tudtam ki az. Ross felhúzott magához úgy, hogy pár centi maradt közöttünk. A szemembe nézett, én is az övébe, majd megszólalt.
-Jól vagy? - kérdezte lágyan.
-Most már igen - mosolyodtam el, majd megcsókoltam. -Tudtam, hogy megtalálsz - ültem le a "helyemre", majd leült mellém, és átkarolt.
-Mi a baj? - fürkészett, bár én csak a folyót bámultam.
-Azt akarják.. - kezdtem, majd lehajtottam a fejem a vállára. -Vissza akarnak vinni - mondtam ki.
-Mi? Hova vissza? - döbbent meg.
-Tudod, mi ideköltöztünk pár hónapja, és .. most azt akarják, hogy vissza menjünk..
-De attól még nem kéne szakítanunk, nem?
-Messze van innen az a hely, Ross. És a távkapcsolat csak elrontana mindent.. semmi sem lenne ugyanolyan. Egy hónapba jó, ha egyszer találkoznánk. Nem bírnám ki - mondtam könnyes szemekkel. -Nem akarom, hogy visszavigyenek - törtem ki, és ezúttal már sírni kezdtem, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a babáját..
Ross szorosan magához húzott, és megölelt, miközben a hajamat simogatta.
-Biztos vagyok benne, hogy a szüleid ezerszer átgondolják, és végül itt maradtok. Csak ne sírj, hidd el, minden rendben lesz - csitítgatott aranyosan.
-Szeretlek - súgtam a fülébe.
-Én is, nagyon - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. -Gyere, haza viszlek - jelentette ki.
-Ne! Maradjunk még.. Olyan rég voltam itt - mondtam.
-Szoktál ide jönni? - kíváncsiskodott.
-Nem.. csak egyszer voltam itt - néztem rá. Egyre kíváncsibb lett, úgyhogy elmeséltem neki az év elejei bulit, ami elég rosszul sült el.
-Annyira nyugodtan mondod el. Nem félsz attól, hogy esetleg féltékeny leszek? - nevetett.
-Egyáltalán nem. Mert számomra Chris már az égvilágon semmit sem jelent. Viszont te az életem része vagy, és nincs semmi okod a féltékenységre - mondtam komolyan. -De lehet, hogy nekem féltékenynek kéne lennem, mert több millió lány érted rajong - nevettem fel.
-Ha féltékenynek kéne lenned, akkor nem itt ülnék melletted, és nem fognám a kezed - mondta.
-De nem is fogod a kezem - tiltakoztam mosolyogva, majd összekulcsolta a kezét az enyémmel.
-Most már igen. És innentől nem fogom elengedni, ebben biztos lehetsz. Ha van egy biztos pont az életemben, az te vagy - mondta aranyosan, majd lágyan megcsókolt.
-Mi van.. ha tényleg visszaköltözünk?
-Mi lenne? Azt hiszed, hogy ha lesz köztünk távolság, kiszeretek belőled? Vagy beleszeretek másba? Miért tenném? Én vagyok a legszerencsésebb ember, hogy veled lehetek - mondta mosolyogva.
-Ezt nem hiszem el - fújtam ki a levegőt.
-Mit?
-Az egészet.. én.. egy idióta vagyok.
-Mondd már, nem értelek!
-Semmi, csak.. nem tudom, hogy tudtam eddig nélküled élni - néztem a földet elbambulva.
-Nem tudom.. én hogy tudtam eddig nélküled élni? Mindig vártam, hogy legyen végre egy olyan lány, akit nem érdekel a hírnév, a pénz, vagy bármi más, csak én. Már az elején tudtam, hogy te nem egy lány vagy a sok közül.
-Miért mondasz ilyeneket? Azt akarod, hogy sírjak? - nevettem könnyes szemekkel.
-Csak az igazat mondom - mosolygott, majd lehajtotta a fejét.
-Mi a baj? - ijedtem meg.
-Remélem, most nem azt hiszed, hogy sírok, csak.. bele ment a szemembe valami. Emlékek - mondta.
-Igen, nekem is. Emlékek - mondtam mosolyogva csendesen, majd szorosan átöleltem. -Nem akarok elmenni innen - hajtottam le a fejem.
*Másnap délután
Épp sétálgattam hazafele suliból, mikor megcsörrent a telefonom..
Én: Haló?
Kim: Szia, Cait!
Én: Szia, van valami baj?
Kim: Ó, dehogy van! Merre vagy?
Én: Hát, már nemsokára otthon, miért?
Kim: Gyere vissza a suliba, itt várlak! - mondta, majd rögtön lerakta. Ezt direkt csinálja? Készül valamire.. Megfordultam, majd újra a suli felé vettem az irányt, utána felhívtam aput, hogy kicsit később megyek. Igen, haragszok rájuk, de a szüleim, és jobb ha szólok nekik..
Tehát vissza mentem a suliba. Mivel a bejáratnál nem találtam, felmentem az osztályba. Csak sétáltam egyedül a csendes folyosókon, és egy pisszenést sem hallottam. Már semmilyen óra sem volt, ráadásul még a takarítókat sem láttam. Jobb lesz, ha sietek, mert még bezárnak a suliba.. Kinyitottam az osztály ajtaját, majd benéztem. Egy hatalmas meglepetés várt rám. Fogalmam sincs, hogy miért, egyszerűen előugrottak, és "MEGLEPETÉS"-t kiabáltak. Hirtelen olyan deja vu érzésem lett.. Meg sem tudtam szólalni a látványtól. Viszont egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért.
-Nem örülsz? - jött oda hozzám Kim.
-Ezt.. ezt miért kapom? - néztem rá.
-Amolyan "búcsúbuli" féleség.. - jött elő Ross is. Nem is tudtam, hogy itt van. -Szia - mosolygott, majd egy puszit adott.
-Búcsúbuli? - dermedtem le. Egy.. búcsúbulit szerveztek, mert.. elköltözünk.. Azért csinálták, hogy elköszönjenek tőlem? Úgy érzem, nekem vannak a világon a legjobb barátaim! Jó ég! Mindenki itt van, tényleg.. Az egész osztály, évfolyamtársak, ismeretlenek. Az osztály kidíszítve lufikkal, az asztalok tele vannak édességekkel, zene.. De a legfontosabbak a barátaim.
-Annyira szeretlek titeket - öleltem át sorban Kimet, Rosst és Demit, aki épp most jött hozzánk. -De.. holnap szombat, és.. elvisznek innen elég messze - mondtam könnyekkel küszködve.
-Megoldjuk, hidd el - mosolygott Ross, majd összekulcsolta kezeit az enyémmel.
-Most nem szabad szomorkodnod, érted? - simította meg a hátam Demi.
-Igaza van. Bulizzunk! - mondta Kim, majd beindított egy pörgős zenét, és táncolni kezdtünk.
Már mindenki táncolgatott, beszélgetett vagy eszegetett, mikor éreztem, ahogy a zsebemben rezeg a telefon, tehát hívnak. Kimentem a folyosóra, majd onnan kicsit messzebb mentem, hogy halljam anyuékat, aztán felvettem a telefont.
Én: Igen?
Anyu: Hol vagy már? Úgy volt, hogy nemsokára jössz, de már vagy egy órája volt..
Én: Bocsi, csak a többiek búcsúbulit szerveztek nekem, amiért elmegyek.. Nem baj, ha még egy kicsit itt maradok?
Anyu: De baj! Azonnal gyere haza, még be sem pakoltál!
Én: Mi? Nem elég, hogy vissza visztek, de még a barátaimmal sem lehetek az utolsó napon?
Anyu: A szüleid vagyunk, és mi mondjuk meg, hogy mit csinálj!
Én: A szüleim vagytok igen, de már elég nagy vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mit csinálok, vagy mit nem. És én nem fogok vissza költözni!
Anyu: Vagy haza jössz, vagy oda megyünk érted, de az nem fog szépen végződni!
Én: Istenem! Hogy lehettek ilyen szívtelenek? Adjátok át üdvözletemet a régi, kedves és megértő szüleimnek, akiket annyira szeretek!
Anyu: Ne szemtelenkedj, csak gyere haza! - csapta le a telefont. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. A sírás folyamatosan fojtogatott, nem tudtam legyőzni, míg elkezdtem sírni. A könnyek folyamatosan gördültek le az arcomról, az agyam pedig folyamatosan pörgött. Egyszerűen nem értem meg őket.. miért csinálják ezt velem? Végre boldog lehetek, és elvesznek tőlem mindent! Mindent, amit pár hónap alatt kialakítottam!
Miközben dühöngtem, valaki megfogta a vállam, mire megfordultam.
-Abby? - szólaltam meg elcsuklott hangon, könnyes szemekkel.
-Meglepő? Nekem is.. Csak mielőtt elmész, szerettem volna veled beszélni.. - mondta. -Tudod.. nekem év elején nagyon sokat jelentettél, de egyszer csak elfogott a düh, és elvesztettem körülöttem mindenkit. Nem akartam felfogni, hogy fontosak vagytok nekem. Csak nemrég láttam ezt be.. És tudnod kell, hogy nagyon sajnálom, nagyon buta voltam, főleg veled - nézett rám kétségbeesetten. -Csak.. arra akarok kilyukadni, hogy nem akarom, hogy úgy menj el, hogy rossz embernek tartasz..
-Sosem mondtam, hogy az vagy - mosolyogtam.
-Tudoom! És nem értem, miért vagy velem ilyen kedves, mikor én nem vagyok az veled!
-Pont ezért. Meglepett, nem? Egyébként nem haragszom rád, és köszönöm, hogy ide jöttél - mosolyogtam, majd megöleltem. Vissza ment a bulira, én pedig leültem az egyik szekrény elé, amibe a kabátokat teszik. Figyeltem, ahogy Abby vissza megy, Ross pedig ide jön, majd leül mellém.
-Van valami baj? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Van - mondtam ki. -Elég sok..
-Mi az? Tudok segíteni?
-Nem, ezen már senki nem tud segíteni. A szüleim.. előbb hívtak. Ha nem megyek én haza, akkor ők ráncigatnak ki innen, vagy valami ilyesmi - mondtam. -Nem fogom kibírni nélkületek - csuklott el a hangom.
Amint kimondtam, Kim megjelent, és átvette Ross helyét.
-A szüleid? - kérdezte, majd bólintottam. -Menned kell? - kérdezte, majd megint bólintottam. -Segítsek pakolni?
-Jó lenne.. de az jobb lenne, ha nálunk is aludnál - mosolyogtam.
-Na jó, hercegnő. Fel a fejjel, mert leesik a koronád! Gyere - húzott fel a padlóról. -Elköszönünk, utána elindulunk, jó?
-Jó - bólintottam, majd Rosszal együtt vissza mentünk.
-Népek, a bulinak vége, Caitlinnek haza kell mennie! Aki el akar tőle köszönni az most tegye meg, holnap már késő lesz - kiabált Demi, miközben kikapcsolta a zenét. Sorban mentek ki az emberek, közben elköszöntek tőlem egy-egy szóval. Ed is, és Chris is beszélni akart velem. Ross nem tehetett mást, magunkra kellett hagynia a két fiúval.
-Kezdhetem én? - szólalt fel Ed, majd elkezdett beszélni. -Szóval, én nagyon köszönök neked mindent. Segítettél beilleszkedni, kedves voltál velem, meghallgattál, de főként segítettél az egészben. Nem könnyű, ha év közben jön valaki, mert..
-Rövidítsd le, haver. Én is beszélni szeretnék vele - röhögött Chris.
-Csak annyi, hogy köszönök mindent, remélem, hogy te is találni fogsz valakit az új sulidban, aki úgy segít neked, mint te nekem - mondta, majd megölelt.
-Én is kívánok neked minden jót, és ami minket illet.. Remélem azért az ügyért nem haragszol, nem voltam tisztában az érzéseimmel. Biztosan találsz majd egy olyan lányt, aki hozzád való - mondtam mosolyogva.
-Én csak annyit akarok, hogy.. Caitlin, te egy nagyon kedves lány vagy, és örülök, hogy boldog vagy, meg minden.. és tudom, hogy milyen nehéz lehet ez az egész neked.. Sajnálom, ami év elején történt, itt én nem voltam tisztában az érzéseimmel. Azért remélem, hogy egyszer meglátogatsz minket - nevetett.
-Persze, ez természetes - mosolyodtam el. -Én is köszönöm, hogy a halloweeni bulin segítettél, vagy próbáltál, és hogy ráébresztettél, hogy ki is a fontos nekem. Bár nem hittem neked, de később rájöttem végül, és ez a te érdemed is, szóval köszönöm - mondtam, majd megölelt. Páran még köszöngettek nekem, utána már csak Demitől kellett elköszönnöm.
-Kiscsaj, tudod, hogy nagyon szeretlek téged, és köszönöm, hogy ilyen jó barátnőm voltál. Nem erősségem a búcsúzkodás, csak annyit mondok még, hogy hívj fel, írj, vagy bármi! Én is fogok, nem foglak elfelejteni soha - mondta könnyes szemekkel, majd ő is megölelt, de jó szorosan.
-Én sem foglak, hidd el - könnyeztem.
-Megyünk? - fogta meg a kezem Ross, majd bólintottam egyet, és elindultunk a kijárat felé Kimmel együtt. Még utoljára megnéztem jól mindent, de teljesen szükségtelen volt, mert lehetetlen volt ezt az iskolát kiverni a fejemből. Beszálltunk hárman a kocsiba, én az anyósülésre, Kim hátra, Ross pedig vezetett. Bár csak pár perc volt az egész út, csendben gondolkodtunk, egy szó nélkül.
Bementünk a házba, majd a szüleim mérges arcát pillantottam meg.
-Beszélnünk kell! - sóhajtott anya.
-Rendben - mondtam, majd vártam, hogy mondják, mit akarnak.
-Csak veled, szóval.. - utaltak arra, hogy a többiek távozhatnának.
-Nem! Ő a legjobb barátnőm, ő pedig a barátom - mutattam rájuk. -Nincs semmi titkolnivalóm, úgyhogy nyugodtan mondjátok előttük!
-Mi ez, valami lázadás? Veled akarunk beszélni, és kész! - vitte fel apu a hangját.
-Ha az is lenne, meg lenne az okom rá. Igazságtalanok vagytok, remélem tudjátok..
-Cai, nem kell ezt.. megyek - mondta Ross, majd megölelt, miközben a fülembe súgta, hogy reggel ide jön, és legalább elbúcsúzhat tőlem. Adtam neki egy puszit, majd elment.
-Kim itt alszik - néztem rájuk. -Ha már ennyi mindent megtiltotok, legalább ő maradhasson itt - mondtam.
-Megvárlak a szobádban - szólalt meg Kim, majd felfutott.
-Kicsim, nézd.. - kezdte anyu.
-Nem, most kérlek, ne szólítsatok így, nem vagyok jó kedvemben - szóltam meg.
-Rendben, akkor Caitlin.. Tudjuk, hogy önzők vagyunk, de..
-Nagyon önzők - helyesbítettem.
-Nagyon önzők vagyunk, de nem mondtuk el a valódi okát, amiért elköltözünk - mondta ki apa.
-Mi? - döbbentem le. Megint hazudtak! Ezt nem hiszem el!
-Lett egy jó munkalehetőség mindkettőnknek. Pont abban a kis városban, ahol régen laktunk. Igazából már az elején megbántuk, hogy ide jöttünk, mert sok fájdalom ért téged, ebben nem hazudtunk. Viszont később már láttuk, hogy jól szórakozol annak ellenére, hogy mennyi csalódás van abban az iskolában. Aztán egyszer csak felhívott minket az ottani cég főnöke, és munkát ajánlott számunkra, amiért akár egy vagyont kapnánk. Úgy gondoltuk, elfogadjuk a munkát, veszünk egy gyönyörű lakást, téged valószínűleg felvesznek egy jó gimnáziumba..
-Ez annyira, de annyira önző lépés tőletek! - szóltam közbe.
-Tudjuk, de nem tehettünk mást, a legjobb ajánlat, amit valaha kaphatnánk. Ezért nem akartuk elmondani, mert túl önző.. És ezért voltunk olyan szigorúak. Szorít az idő, holnap indulnunk kell - fejezte be apa.
-Akkor induljatok nélkülem - mondtam gondolkodás nélkül, felfutottam a szobámba, majd becsaptam magam mögött az ajtót, és Kimre néztem.
-Nem akarok velük menni - mondtam könnyes szemekkel.
-A szüleid nem gonoszak, és biztosan meggondolják majd magukat.. Nem lesz semmi baj, hidd el - ölelt meg. Kimmel az egész éjjelt átbeszélgettünk, és megnéztünk egy vicces filmet is, úgyhogy egy kicsivel jobb kedvem lett, és reménykedtem benne, hogy a szüleim meggondolják magukat holnapra.
December 2. - Szombat
Miután úgy döntöttünk Kimmel, hogy aludni fogunk, ráhajtottam a fejemet a párnámra, majd becsuktam a szememet, de csakis a visszaköltözés kattogott a fejemben, és az, hogy mennyire fognak hiányozni a többiek. Jó kis idő után végre elaludtam, bár nem nagyon aludtam sokat, ugyanis már hatkor felkeltünk, hogy hamar odaérjünk.
Este már Kimmel bepakoltuk a cuccaimat, de elmaradt még pár holmim, úgyhogy azokat még gyorsan bepakoltam a bőröndömbe. Egyébként három (!!) bőröndbe fért be az összes cuccom.. Anyuék pedig már pár nappal ezelőtt becsomagolták azokat a berendezéseket, amiket az új lakásba szánnak.
-Kész vagy már, Caitlin? - kiabált fel a szobámba apa.
-Nem teljesen, de mindjárt megyek - kiabáltam le a konyhába.
-Mit fogsz tenni? - kérdezett rá Kim.
-Elmegyek anyuékkal, beköltözünk az új "gyönyörű" lakásba..
-Nem értem anyudékat - vágott közbe. -Itt vannak a barátaid, a barátod..
-Nehéz, nagyon nehéz őket megérteni.. - értettem egyet.
-És a suli? - tette fel a kérdést.
-Nem érdekel.. sosem lesz ugyanolyan, mint itt. Sosem találok olyan jó barátokat, mint itt - néztem rá mosolyogva. -Nem felejtesz el?
-Idióóta! Hogy felejtenélek el? - akadt ki. -Hogy felejthetném el a világ legjobb barátnőjét? A mi barátságunk kibír akár ezer kilométert is. És ne feledd, hogy meglátogatlak - mosolygott.
-Én is visszajövök párszor - kacsintottam. -De.. mi lesz velem és Rosszal? Elég nehéz a távkapcsolat.. mindent elrontana, azt hiszem - gondolkodtam el.
-Annyit szenvedtetek már együtt, hogy nem tudom elhinni, hogy szétmentek örökre. Egy kis távolság nem fogja elrontani a kapcsolatot. Igaz, ő egy popsztár, de biztos vagyok benne, hogy még a karrierjénél is fontosabb vagy neki. Te ezt ne felejtsd el soha, és ez tartson téged! - adta a tanácsát, majd szorosan átölelt. -Ne merj találni nálam jobb barátnőt - csuklott el a hangja, majd éreztem, ahogy egy könnycsepp hullott a felsőmre.
-Soha - mondtam halkan.
Miután kilelkiztük magunkat, levittük a bőröndöket, és betettük a kocsi csomagtartójába. Egy kis idő után megérkezett Ross, majd Demi is.
-Kérlek, búcsúzzatok el, nemsokára indulunk - mondták a szüleim. Miután kimondta, mind a hárman felém jöttek. Demi szorosan átölelt, majd megszólalt.
-Hiányozni fogsz.. remélem ezután is ilyen jó barátnők maradunk, fogunk beszélgetni, meglátogatsz vagy én téged. Bár nem lesz már ugyanaz, de nem baj. Jegyezd meg, hogy én nem foglak elfelejteni - mondta, majd újra megölelt, belőlem pedig folytak a könnyek, mint valami zivatar. Ezután Kim közeledett felém. Ránéztem, és rögtön elbőgtem magam újra.
-Ne sírj, kérlek - mondta könnyes szemekkel. -Tudom, hogy mi mindig legjobb barátok maradunk, bármi is történjék. Semmi nem választhat el minket. Csak.. ölelj meg, és kész - mondta, majd a nyakába ugrottam. -Bárcsak ne mennél el.. Tudom, hogy ez nem megoldható, de jó lenne.. El sem hiszem - mondta, majd jobban szorított az ölelésén. -Imádlak - mondta elcsukló hangon.
-Én is - néztem rá szomorúan. Már csak Rosstól kellett elbúcsúznom..
Ránéztem. A csillogó szemeit néztem, ő pedig közeledett felém. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogom kibírni. Rögtön lerogytam a karjaiba, és újra elsírtam magam, de ezúttal nem bírtam abba hagyni. Már úgy éreztem, lázas vagyok a sok pityergéstől, de nem érdekelt. Fogott engem, nem engedett el, a hajamat puszilgatta, csitítgatott.
-Szeretlek - böktem ki ezt az egyetlen egy szót, majd erőt vettem magamon, és befejeztem a sírást.
-Én is - súgta. Megfordultam, és a szüleim megszakadt szívével szembesültem. Egymásra néztek, majd rám.
-Mikor lettünk mi ilyen szívtelenek? Jesszusom! - ismert magára anya, majd mindketten megöleltek.
-Soha nem akarnánk neked fájdalmat okozni. Ne haragudj, hogy ilyenek voltunk a napokban..
-Mire akartok kilyukadni? - mondtam kissé szipogva, kisírt szemekkel.
-Itt maradunk - mosolyogtak, majd újra megöleltem őket, miközben azt hajtogattam, hogy 'köszönöm', utána futottam vissza barátaimhoz, és szorosan átöleltem őket, de úgy, mint még soha. Egész eddig egy nagy űr volt a szívemben, azt hittem egyedül vagyok. De szeptembertől rájöttem, hogy mégsem így van. Na jó, nem szeptembertől, mert ekkor még nem voltam tisztában a dolgokkal. Annyit tudok, hogy ha ők nem lennének, elvesznék ebben a hatalmas úgynevezett ÉLETben.
Köszönöm azoknak, akik itt voltak velem mindvégig. Akik kitartottak velem. Ugyanis aki mindig itt volt, tudta, hogy a részek mostanában ritkán voltak, sőt nagyon ritkán, ugyanis semmi időm nem volt/rossz volt a gépem/különböző okok miatt, amik senkit sem érdekelnek. A lényeg, hogy remélem, aki olvasta/olvassa a blogot, elnyerte a tetszését. Remélem a jövőben újra találkozunk.
Utólag minden kedves olvasónak boldog karácsonyt, és kellemes új évet!! ♥ ♥
-Nagyon hiányoztál - szólaltam meg egy kis idő után.
-Te is nekem - szorosabbra vette ölelését. -Nem is tudod elképzelni, mennyire - mondta lágy hangon. Hah, mintha nem tudnám.. Igenis eltudom képzelni! Hiszen én is mennyi mindent éltem át! Gondolni sem merné..
-Ugye most már soha többé nem fogsz elengedni? - kérdeztem, bár féltem az egész gondolattól. A válasza persze pozitív, nem fog elengedni, de valójában is így lesz? Ő az igazi, vagy csak egy sima fellángolás? Nem kéne annyit gondolkodnom rajta. Vele vagyok és kész. Innentől már felesleges gondolkodnom. Lesz, ami lesz. Ha örökre szakítunk, akkor sem lesz vége a világnak. Mert valahol megtalálom majd a nagy Őt. Ha meg nem szakítunk, akkor már meg is találtam. Kész. Pár órával ezelőtt talán túlreagáltam volna, és megint sokat gondolkodtam volna, ami soha sem tesz jót. A legjobb gondolat, ha nincs gondolat. Élj a mának. Filozófus leszek.
-Soha többé - csengettek szavai a fülemben. Ha be is tartja ő is, és én is, akkor boldog leszek.
*Otthon
Miután még beszélgettünk körülbelül fél órát, haza hozott, és egy percre be is jött, hogy köszöntsön a szüleimnek, és hogy megköszönjön Kimnek valamit. Igen.. azt, hogy Kim nálunk van, egy szóval sem említette. Na mindegy. Elköszöntünk egymástól, majd Kimmel felfutottunk a szobámba.
-Mit is köszönt meg neked Ross? - vágtam bele a közepébe.
-Azt, hogy segítettem megszervezni neki az egészet, hogy boldogok legyetek - mosolygott elégedetten. -És milyen jól sikerült - fényezte magát, mintha övé lenne az összes érdem.
-Szólj ha befejezted - nevettem.
-Még egy kicsit.. Annyira jól sikerült a tervem - amit igazából Ross tervelt ki, de mindegy, ez az én tervem -, hogy újra boldogok vagytok. Vagyis nem kell hallgatnom mindkettőtök hisztizését. Hurrá! Ja, és szuper terv volt, valld be! - fényezte "még egy kicsit" magát.
-Jó terv - mosolyodtam el, majd megöleltem. -Köszönöm - mondtam.
*Pár hét elteltével
Az utóbbi időben minden királyul ment. Rosszal nagyon jól kijövünk egymással, és azóta egyszer sem veszekedtünk, vagy kerültük egymást. Egyre jobban, és jobban érzem magam az iskolában is, aminek anyuék különösen örülnek. Mostanában viszont észre vettem rajtuk valami furcsaságot, ami nagyon aggasztott. Örültek nekem, de mégsem. Láttam rajtuk valami sajnálatot, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak.
-Anya, apa! Beszélnünk kell - néztem rájuk komolyan.
-Figyelünk - mondták.
-Tudom, hogy sántikáltok valamiben, ugyanis nagyon furcsák vagytok mostanában. Jó lenne, ha végre elmondanátok, mi az? Nem bírjátok Rosst? Vagy Kimet? Vagy igazából velem van a baj? Mit csináltam? - kérdezősködtem.
-Te semmit - kezdte anya. -Mi rontottuk el az egészet már ott, hogy ideköltöztünk.
-Mi? - néztem anyára döbbenten.
-Nagy terhet akasztottunk rád, mikor ide jöttünk. Hiszen még senkit sem ismertél, és semmit. Mióta itt vagyunk, csak rossz történik veled, vagy néha jó. Megértjük, hogy most már beilleszkedtél, és minden jó, de ha így lesz tovább, akkor újra történik veled valami szerencsétlenség, amit mi már nem tudunk nézni - adta ki magából apa.
-Nem, ezt nem értem. Abszolút nem adtatok rám semmilyen terhet. Elköltöztünk, mert történt valami, amit magatok mögött akartok hagyni. De attól még nincs baj. Beilleszkedtem igen, minden jó, és nem értem, hogy most mi a probléma. Ugye, nem azt szeretnétek mondani, hogy visszaköltözünk? Csak azt ne! Akkor lesznek igazán szerencsétlenségeim! Hiszen itt vannak a barátaim, a legjobb barátnőm, és a barátom! Komolyan megcsinálnátok velem ezt? - néztem rájuk, mire nem szóltak semmit. Hallgatás egyenlő beleegyezés. Rosszat sejtek.. -Nem értelek titeket. Eljöttünk ide. Minden megváltozott. Ez normális, mindenki így van ezzel, ha elköltözik. Nem azért jöttünk ide, hogy új életet kezdjünk? Az új élettel jönnek új barátok, új érdekbarátok, új ismeretlenek, új helyek, és minden más. Mert ez így megy! Én is változom, ti is változtok, mindenki változik - néztem rájuk könnyes szemekkel.
-De régen minden jó volt. Te sosem voltál ennyit szomorú, sosem sírtál ennyit. Nem bírjuk nézni azt, hogy megbánt téged mindenki! - mondta anya.
-Miért nekem kell két felnőttet rámutatni arra, hogy ez nem így megy? Régen minden jó volt. Nektek. Ja, igen, nektek sem, ugyanis megcsaltátok egymást! Nekem pedig hazudtatok! De igazatok van, milyen jó volt régen. Akkor még nem beszélgettem veletek annyit, nem osztottam meg veletek mindent, azért volt jó. Nem terheltelek titeket a gondjaimmal, pedig akkor is volt elég! Csak ti nem vettétek észre.. Jó szülők vagytok, de mégis.. olyan mintha nem is ismernétek.. És én sem titeket, ugyanis semmit nem tudok a problémáitokról, arról hogy mi történik veletek a munkában, az utcán, bárhol! Én mindent elmesélek, de ti még azt sem tudtátok elmondani, hogy megcsaltátok egymást! - vittem fel a hangomat mérgemben. -Azt hittem, ha nem kérdezősködök, majd elmondjátok, hogy mi történt pontosan. De semmiről sem tudok. Most sem tudtam arról, hogy költözni akartok. Nem beszéltük meg. Semmit nem beszélünk meg! És ez nagyon aggaszt! Ennyire nem számítok nektek? - néztem rájuk végezetül, könnyekkel a szememben, majd kimentem a friss levegőre egy kabáttal, és a cipőmmel.
-Nem hiszem el, hogy vissza akarnak vinni. Azért sokkal többet képzeltem el rólunk, minthogy vissza kötözzünk. Miért nem tudják megérteni, hogy jó itt nekem? Hiszen itt vannak a barátaim, barátom. Te jó ég.. Mi van, ha vissza megyünk.. nee! Elvesztem Kimet is és Rosst is! Azt nem bírnám elviselni. Remélem, hogy nem ilyen szívtelenek velem, és itt maradunk. A legrosszabb dolog lenne, ami történt velem. Igaz, szerettem ott, és jó volt. De már nem tartom onnan senkivel sem a kapcsolatot, és csak a nagyiék vannak ott. Itt építettem fel pár hónap alatt az életemet, és nem hagyom, hogy mindezt elvegyék tőlem. Ha visszaköltözünk, én nem megyek. Ha nem is engedik meg, nem fog érdekelni. Hű, ez tuti, hogy nem én vagyok. Végül is, az emberek változnak... - gondolkodtam el a dolgon. A sok séta után rájöttem, hogy hova is jöttem.
Ez az a hely! Még év elején.. amikor az első bulimban voltam Jessnél. És amikor láttam őt és Christ csókolózni. Vagyis igazából nem, mert az nem Chris volt.. szóóval, igen. leültem a lámpa mellé, pont ugyanoda, ahova szeptemberben is. Akkor szerelmi bánatom volt, és annyira nem néztem, hova jövök, hogy felfedeztem ezt a helyet. És tényleg nagyon jó, fogalmam sincs, hogy eddig miért nem jártam ide. A kilátás is gyönyörű, főleg ilyenkor. Most anyuék miatt jöttem ide, gondolkodni. Vagy elszökni. Mindegy. Annyi minden történt velem mostanában. Például, amikor a suliba jöttem, és azonnal megtetszett Chris. Mindig róla álmodoztam. Túl hamar szerettem bele. És ezzel az egészet elcsesztem. Igazából nem is olyan rossz ember, mint én hittem. A halloweeni buliban ő próbált engem helyre tenni. Ráébresztett arra, hogy nekem nem Ed kell, hanem Ross. Bármennyire is aranyos Adam, egyszerűen hozzám nem ő lett megírva. Ő is túl hamar szeretett belém, és ez miatt megszívta. Mert én nem őt szeretem.. Nem is hibáztatnám.. Egyébként nagyon jó srác, érdemelne egy jó barátnőt mellé. Meg kéne ismernie a többieket is. Talán akkor találna valakit, és ő is boldog lenne. Vagy nem. Na jó, elkalandoztam.. az elején voltam, és most már a közepén vagyok.. szóval, Chris. Lehetséges, hogy nem is ismerem annyira, mint kellene, és azért nem tudom pontosan, hogy milyen. Még Abbynek sem sikerült megismernie rendesen. Lehet, hogy neki is van egy jófej fele, ami akkor alakul ki, mikor nincs a haverjaival. Általában ez szokott lenni.. Apropó, Abby. Nem is értem. Annyira kedves volt az elején, jófej és megértő, mégis, nem tudtam annyira kiismerni, hogy tudjam, hátba támadhat. Ugyanis legjobb barátnőmnek tekintettem, aki mindig velem van a bajban, de még a vajban sem volt velem. És pontosan ugyanolyan, mint Chris. Biztos vagyok benne, hogy neki van egy jó oldala, amit párszor kimutatott felém, miután veszekedtünk, és nem teljesen lehet ismerni ezt az oldalt, de mégis azt mutatja, hogy ő rossz. Csak nem értem, mert általában egyedül van, és milyen érzés egyedül lenni? Rossz, hiszen nincsenek barátaid, nincs kivel beszélgetned. Egyedül vagy. A padlón vagy. Jó ég! Tudom már, mi volt a baj! Ő tényleg a barátnőmnek tekintette magát, csak annyira el voltam foglalva a magam bajával, hogy az égvilágon senki sem érdekelt a saját problémáimon kívül. Annyira önző vagyok. Nem is mesélt magáról. Kimről is csak a veszekedés után tudtam meg sok dolgot. Mert az ébresztett rá, hogy nem vagyok jó barátnő. Kim viszont az, mert bármennyire is nem figyeltem rá, ő mindig velem volt. Tényleg mindig. Bárcsak vissza tudnám neki adni ezt az időt. Amikor szarul voltam, szó szerint, és ő ott volt, és soha nem mondta azt, hogy ő nem bírja ezt, mert bírnia kellett, ugyanis ezzel jár a barátság. Én is bírnám, vagyis valószínű, de eddig nem tudtam kimutatni, hogy képes lennék rá, mert csak magammal foglalkoztam. Nem hallgattam meg őket, hogy nekik mi a bajuk. Csak én beszéltem, ők meg hallgattak. Elég jó, hogy ilyenkor jövök rá.. Caitlin, Caitlin, te sosem változol..Hosszas gondolkodásomból a telefonom hirtelen hangja zörrentett ki, amivel megijesztett. Ross hív.
Én: Szia!
Ross: Szia, Cai! Hogy vagy?
Én: Jól, vagyis rosszul, de igazából jól, de mégis rosszul, szóval megvagyok. Te?
Ross: Menjek? Hol vagy?
Én: Most épp egy hídnál üldögélek, és gondolkodom, hogy milyen idióta vagyok.
Ross: Haha! Ez most vicc? Otthon vagy?
Én: Mondom, hogy egy hídnál ücsörgök! Összevesztem a szüleimmel..
Ross: Azonnal megyek!
Én: De nem tudod, hol van a híd!
Ross: Megtalállak - mondta, majd kinyomott. Bújócskát akar játszani, vagy mi? Mindegy, ha megtalál, akkor megtalál, ő tudja.
Hol is tartottam? Megvan..
És akkor, amikor annyira rosszul voltam, annyira egyedül éreztem magam, annyira.. mindegy, szóval akkor találkoztam Rosszal. A sulibál.. milyen jó is volt.. vele énekeltem, és a többi taggal.. Egyszerűen jól éreztem magam csupán a látványától. Fogalmam sincs, hogy mi zajlott bennem, hogy szerelem első látásra, vagy csak megtetszett, de az biztos, hogy jól sikerült az egész.. Nem is tudtam, hogy ki ő, honnan jött, és miért. Meg akartam őt ismerni. Csak nem mertem felhívni. Szerencsére ő hívott, és megismerkedtünk. Elmeséltem neki az életem, ő is az övét. És onnantól már mindegy volt, hogy ki mit mond, ki mit csinál.. mi együtt akartunk lenni, és kész. Annyira egyszerű, hogy lehetetlen. Ő egy szár.. én meg csak egy tizenöt éves lány, aki egy olyan fiúra vágyott, aki imádja őt, és kész. Mégis együtt vagyunk, és épp azon van, hogy megtaláljon engem, talán kevés, talán több sikerrel. Ha most megtalál, biztos vagyok benne, hogy ő az a fiú. Mert, ha megtalál, akkor az én fejemben van, használja az én gondolkodó- és az én tájékozódási képességemet, ami már eleve jó. Akkor ismer, és akkor nem felesleges a mi kapcsolatunk. De ha nem talál meg, akkor is tök mindegy, mert ezerszer bebizonyította, hogy ismer, és szeret.
Nahát, anyuék miatt jöttem ide, anyuékon gondolkodni, és végül csak az itt lévő életemet vázoltam fel. De hozzájuk csak annyit kapcsolnék, hogy jobb, ha elgondolkoznak a dolgon, mert én innen egy tapodtat sem mozdulok, az már biztos.
Hirtelen egy kezet láttam a szemem előtt, amit azonnal megfogtam, mert tudtam ki az. Ross felhúzott magához úgy, hogy pár centi maradt közöttünk. A szemembe nézett, én is az övébe, majd megszólalt.
-Jól vagy? - kérdezte lágyan.
-Most már igen - mosolyodtam el, majd megcsókoltam. -Tudtam, hogy megtalálsz - ültem le a "helyemre", majd leült mellém, és átkarolt.
-Mi a baj? - fürkészett, bár én csak a folyót bámultam.
-Azt akarják.. - kezdtem, majd lehajtottam a fejem a vállára. -Vissza akarnak vinni - mondtam ki.
-Mi? Hova vissza? - döbbent meg.
-Tudod, mi ideköltöztünk pár hónapja, és .. most azt akarják, hogy vissza menjünk..
-De attól még nem kéne szakítanunk, nem?
-Messze van innen az a hely, Ross. És a távkapcsolat csak elrontana mindent.. semmi sem lenne ugyanolyan. Egy hónapba jó, ha egyszer találkoznánk. Nem bírnám ki - mondtam könnyes szemekkel. -Nem akarom, hogy visszavigyenek - törtem ki, és ezúttal már sírni kezdtem, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a babáját..
Ross szorosan magához húzott, és megölelt, miközben a hajamat simogatta.
-Biztos vagyok benne, hogy a szüleid ezerszer átgondolják, és végül itt maradtok. Csak ne sírj, hidd el, minden rendben lesz - csitítgatott aranyosan.
-Szeretlek - súgtam a fülébe.
-Én is, nagyon - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. -Gyere, haza viszlek - jelentette ki.
-Ne! Maradjunk még.. Olyan rég voltam itt - mondtam.
-Szoktál ide jönni? - kíváncsiskodott.
-Nem.. csak egyszer voltam itt - néztem rá. Egyre kíváncsibb lett, úgyhogy elmeséltem neki az év elejei bulit, ami elég rosszul sült el.
-Annyira nyugodtan mondod el. Nem félsz attól, hogy esetleg féltékeny leszek? - nevetett.
-Egyáltalán nem. Mert számomra Chris már az égvilágon semmit sem jelent. Viszont te az életem része vagy, és nincs semmi okod a féltékenységre - mondtam komolyan. -De lehet, hogy nekem féltékenynek kéne lennem, mert több millió lány érted rajong - nevettem fel.
-Ha féltékenynek kéne lenned, akkor nem itt ülnék melletted, és nem fognám a kezed - mondta.
-De nem is fogod a kezem - tiltakoztam mosolyogva, majd összekulcsolta a kezét az enyémmel.
-Most már igen. És innentől nem fogom elengedni, ebben biztos lehetsz. Ha van egy biztos pont az életemben, az te vagy - mondta aranyosan, majd lágyan megcsókolt.
-Mi van.. ha tényleg visszaköltözünk?
-Mi lenne? Azt hiszed, hogy ha lesz köztünk távolság, kiszeretek belőled? Vagy beleszeretek másba? Miért tenném? Én vagyok a legszerencsésebb ember, hogy veled lehetek - mondta mosolyogva.
-Ezt nem hiszem el - fújtam ki a levegőt.
-Mit?
-Az egészet.. én.. egy idióta vagyok.
-Mondd már, nem értelek!
-Semmi, csak.. nem tudom, hogy tudtam eddig nélküled élni - néztem a földet elbambulva.
-Nem tudom.. én hogy tudtam eddig nélküled élni? Mindig vártam, hogy legyen végre egy olyan lány, akit nem érdekel a hírnév, a pénz, vagy bármi más, csak én. Már az elején tudtam, hogy te nem egy lány vagy a sok közül.
-Miért mondasz ilyeneket? Azt akarod, hogy sírjak? - nevettem könnyes szemekkel.
-Csak az igazat mondom - mosolygott, majd lehajtotta a fejét.
-Mi a baj? - ijedtem meg.
-Remélem, most nem azt hiszed, hogy sírok, csak.. bele ment a szemembe valami. Emlékek - mondta.
-Igen, nekem is. Emlékek - mondtam mosolyogva csendesen, majd szorosan átöleltem. -Nem akarok elmenni innen - hajtottam le a fejem.
*Másnap délután
Épp sétálgattam hazafele suliból, mikor megcsörrent a telefonom..
Én: Haló?
Kim: Szia, Cait!
Én: Szia, van valami baj?
Kim: Ó, dehogy van! Merre vagy?
Én: Hát, már nemsokára otthon, miért?
Kim: Gyere vissza a suliba, itt várlak! - mondta, majd rögtön lerakta. Ezt direkt csinálja? Készül valamire.. Megfordultam, majd újra a suli felé vettem az irányt, utána felhívtam aput, hogy kicsit később megyek. Igen, haragszok rájuk, de a szüleim, és jobb ha szólok nekik..
Tehát vissza mentem a suliba. Mivel a bejáratnál nem találtam, felmentem az osztályba. Csak sétáltam egyedül a csendes folyosókon, és egy pisszenést sem hallottam. Már semmilyen óra sem volt, ráadásul még a takarítókat sem láttam. Jobb lesz, ha sietek, mert még bezárnak a suliba.. Kinyitottam az osztály ajtaját, majd benéztem. Egy hatalmas meglepetés várt rám. Fogalmam sincs, hogy miért, egyszerűen előugrottak, és "MEGLEPETÉS"-t kiabáltak. Hirtelen olyan deja vu érzésem lett.. Meg sem tudtam szólalni a látványtól. Viszont egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért.
-Nem örülsz? - jött oda hozzám Kim.
-Ezt.. ezt miért kapom? - néztem rá.
-Amolyan "búcsúbuli" féleség.. - jött elő Ross is. Nem is tudtam, hogy itt van. -Szia - mosolygott, majd egy puszit adott.
-Búcsúbuli? - dermedtem le. Egy.. búcsúbulit szerveztek, mert.. elköltözünk.. Azért csinálták, hogy elköszönjenek tőlem? Úgy érzem, nekem vannak a világon a legjobb barátaim! Jó ég! Mindenki itt van, tényleg.. Az egész osztály, évfolyamtársak, ismeretlenek. Az osztály kidíszítve lufikkal, az asztalok tele vannak édességekkel, zene.. De a legfontosabbak a barátaim.
-Annyira szeretlek titeket - öleltem át sorban Kimet, Rosst és Demit, aki épp most jött hozzánk. -De.. holnap szombat, és.. elvisznek innen elég messze - mondtam könnyekkel küszködve.
-Megoldjuk, hidd el - mosolygott Ross, majd összekulcsolta kezeit az enyémmel.
-Most nem szabad szomorkodnod, érted? - simította meg a hátam Demi.
-Igaza van. Bulizzunk! - mondta Kim, majd beindított egy pörgős zenét, és táncolni kezdtünk.
Már mindenki táncolgatott, beszélgetett vagy eszegetett, mikor éreztem, ahogy a zsebemben rezeg a telefon, tehát hívnak. Kimentem a folyosóra, majd onnan kicsit messzebb mentem, hogy halljam anyuékat, aztán felvettem a telefont.
Én: Igen?
Anyu: Hol vagy már? Úgy volt, hogy nemsokára jössz, de már vagy egy órája volt..
Én: Bocsi, csak a többiek búcsúbulit szerveztek nekem, amiért elmegyek.. Nem baj, ha még egy kicsit itt maradok?
Anyu: De baj! Azonnal gyere haza, még be sem pakoltál!
Én: Mi? Nem elég, hogy vissza visztek, de még a barátaimmal sem lehetek az utolsó napon?
Anyu: A szüleid vagyunk, és mi mondjuk meg, hogy mit csinálj!
Én: A szüleim vagytok igen, de már elég nagy vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mit csinálok, vagy mit nem. És én nem fogok vissza költözni!
Anyu: Vagy haza jössz, vagy oda megyünk érted, de az nem fog szépen végződni!
Én: Istenem! Hogy lehettek ilyen szívtelenek? Adjátok át üdvözletemet a régi, kedves és megértő szüleimnek, akiket annyira szeretek!
Anyu: Ne szemtelenkedj, csak gyere haza! - csapta le a telefont. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. A sírás folyamatosan fojtogatott, nem tudtam legyőzni, míg elkezdtem sírni. A könnyek folyamatosan gördültek le az arcomról, az agyam pedig folyamatosan pörgött. Egyszerűen nem értem meg őket.. miért csinálják ezt velem? Végre boldog lehetek, és elvesznek tőlem mindent! Mindent, amit pár hónap alatt kialakítottam!
Miközben dühöngtem, valaki megfogta a vállam, mire megfordultam.
-Abby? - szólaltam meg elcsuklott hangon, könnyes szemekkel.
-Meglepő? Nekem is.. Csak mielőtt elmész, szerettem volna veled beszélni.. - mondta. -Tudod.. nekem év elején nagyon sokat jelentettél, de egyszer csak elfogott a düh, és elvesztettem körülöttem mindenkit. Nem akartam felfogni, hogy fontosak vagytok nekem. Csak nemrég láttam ezt be.. És tudnod kell, hogy nagyon sajnálom, nagyon buta voltam, főleg veled - nézett rám kétségbeesetten. -Csak.. arra akarok kilyukadni, hogy nem akarom, hogy úgy menj el, hogy rossz embernek tartasz..
-Sosem mondtam, hogy az vagy - mosolyogtam.
-Tudoom! És nem értem, miért vagy velem ilyen kedves, mikor én nem vagyok az veled!
-Pont ezért. Meglepett, nem? Egyébként nem haragszom rád, és köszönöm, hogy ide jöttél - mosolyogtam, majd megöleltem. Vissza ment a bulira, én pedig leültem az egyik szekrény elé, amibe a kabátokat teszik. Figyeltem, ahogy Abby vissza megy, Ross pedig ide jön, majd leül mellém.
-Van valami baj? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Van - mondtam ki. -Elég sok..
-Mi az? Tudok segíteni?
-Nem, ezen már senki nem tud segíteni. A szüleim.. előbb hívtak. Ha nem megyek én haza, akkor ők ráncigatnak ki innen, vagy valami ilyesmi - mondtam. -Nem fogom kibírni nélkületek - csuklott el a hangom.
Amint kimondtam, Kim megjelent, és átvette Ross helyét.
-A szüleid? - kérdezte, majd bólintottam. -Menned kell? - kérdezte, majd megint bólintottam. -Segítsek pakolni?
-Jó lenne.. de az jobb lenne, ha nálunk is aludnál - mosolyogtam.
-Na jó, hercegnő. Fel a fejjel, mert leesik a koronád! Gyere - húzott fel a padlóról. -Elköszönünk, utána elindulunk, jó?
-Jó - bólintottam, majd Rosszal együtt vissza mentünk.
-Népek, a bulinak vége, Caitlinnek haza kell mennie! Aki el akar tőle köszönni az most tegye meg, holnap már késő lesz - kiabált Demi, miközben kikapcsolta a zenét. Sorban mentek ki az emberek, közben elköszöntek tőlem egy-egy szóval. Ed is, és Chris is beszélni akart velem. Ross nem tehetett mást, magunkra kellett hagynia a két fiúval.
-Kezdhetem én? - szólalt fel Ed, majd elkezdett beszélni. -Szóval, én nagyon köszönök neked mindent. Segítettél beilleszkedni, kedves voltál velem, meghallgattál, de főként segítettél az egészben. Nem könnyű, ha év közben jön valaki, mert..
-Rövidítsd le, haver. Én is beszélni szeretnék vele - röhögött Chris.
-Csak annyi, hogy köszönök mindent, remélem, hogy te is találni fogsz valakit az új sulidban, aki úgy segít neked, mint te nekem - mondta, majd megölelt.
-Én is kívánok neked minden jót, és ami minket illet.. Remélem azért az ügyért nem haragszol, nem voltam tisztában az érzéseimmel. Biztosan találsz majd egy olyan lányt, aki hozzád való - mondtam mosolyogva.
-Én csak annyit akarok, hogy.. Caitlin, te egy nagyon kedves lány vagy, és örülök, hogy boldog vagy, meg minden.. és tudom, hogy milyen nehéz lehet ez az egész neked.. Sajnálom, ami év elején történt, itt én nem voltam tisztában az érzéseimmel. Azért remélem, hogy egyszer meglátogatsz minket - nevetett.
-Persze, ez természetes - mosolyodtam el. -Én is köszönöm, hogy a halloweeni bulin segítettél, vagy próbáltál, és hogy ráébresztettél, hogy ki is a fontos nekem. Bár nem hittem neked, de később rájöttem végül, és ez a te érdemed is, szóval köszönöm - mondtam, majd megölelt. Páran még köszöngettek nekem, utána már csak Demitől kellett elköszönnöm.
-Kiscsaj, tudod, hogy nagyon szeretlek téged, és köszönöm, hogy ilyen jó barátnőm voltál. Nem erősségem a búcsúzkodás, csak annyit mondok még, hogy hívj fel, írj, vagy bármi! Én is fogok, nem foglak elfelejteni soha - mondta könnyes szemekkel, majd ő is megölelt, de jó szorosan.
-Én sem foglak, hidd el - könnyeztem.
-Megyünk? - fogta meg a kezem Ross, majd bólintottam egyet, és elindultunk a kijárat felé Kimmel együtt. Még utoljára megnéztem jól mindent, de teljesen szükségtelen volt, mert lehetetlen volt ezt az iskolát kiverni a fejemből. Beszálltunk hárman a kocsiba, én az anyósülésre, Kim hátra, Ross pedig vezetett. Bár csak pár perc volt az egész út, csendben gondolkodtunk, egy szó nélkül.
Bementünk a házba, majd a szüleim mérges arcát pillantottam meg.
-Beszélnünk kell! - sóhajtott anya.
-Rendben - mondtam, majd vártam, hogy mondják, mit akarnak.
-Csak veled, szóval.. - utaltak arra, hogy a többiek távozhatnának.
-Nem! Ő a legjobb barátnőm, ő pedig a barátom - mutattam rájuk. -Nincs semmi titkolnivalóm, úgyhogy nyugodtan mondjátok előttük!
-Mi ez, valami lázadás? Veled akarunk beszélni, és kész! - vitte fel apu a hangját.
-Ha az is lenne, meg lenne az okom rá. Igazságtalanok vagytok, remélem tudjátok..
-Cai, nem kell ezt.. megyek - mondta Ross, majd megölelt, miközben a fülembe súgta, hogy reggel ide jön, és legalább elbúcsúzhat tőlem. Adtam neki egy puszit, majd elment.
-Kim itt alszik - néztem rájuk. -Ha már ennyi mindent megtiltotok, legalább ő maradhasson itt - mondtam.
-Megvárlak a szobádban - szólalt meg Kim, majd felfutott.
-Kicsim, nézd.. - kezdte anyu.
-Nem, most kérlek, ne szólítsatok így, nem vagyok jó kedvemben - szóltam meg.
-Rendben, akkor Caitlin.. Tudjuk, hogy önzők vagyunk, de..
-Nagyon önzők - helyesbítettem.
-Nagyon önzők vagyunk, de nem mondtuk el a valódi okát, amiért elköltözünk - mondta ki apa.
-Mi? - döbbentem le. Megint hazudtak! Ezt nem hiszem el!
-Lett egy jó munkalehetőség mindkettőnknek. Pont abban a kis városban, ahol régen laktunk. Igazából már az elején megbántuk, hogy ide jöttünk, mert sok fájdalom ért téged, ebben nem hazudtunk. Viszont később már láttuk, hogy jól szórakozol annak ellenére, hogy mennyi csalódás van abban az iskolában. Aztán egyszer csak felhívott minket az ottani cég főnöke, és munkát ajánlott számunkra, amiért akár egy vagyont kapnánk. Úgy gondoltuk, elfogadjuk a munkát, veszünk egy gyönyörű lakást, téged valószínűleg felvesznek egy jó gimnáziumba..
-Ez annyira, de annyira önző lépés tőletek! - szóltam közbe.
-Tudjuk, de nem tehettünk mást, a legjobb ajánlat, amit valaha kaphatnánk. Ezért nem akartuk elmondani, mert túl önző.. És ezért voltunk olyan szigorúak. Szorít az idő, holnap indulnunk kell - fejezte be apa.
-Akkor induljatok nélkülem - mondtam gondolkodás nélkül, felfutottam a szobámba, majd becsaptam magam mögött az ajtót, és Kimre néztem.
-Nem akarok velük menni - mondtam könnyes szemekkel.
-A szüleid nem gonoszak, és biztosan meggondolják majd magukat.. Nem lesz semmi baj, hidd el - ölelt meg. Kimmel az egész éjjelt átbeszélgettünk, és megnéztünk egy vicces filmet is, úgyhogy egy kicsivel jobb kedvem lett, és reménykedtem benne, hogy a szüleim meggondolják magukat holnapra.
December 2. - Szombat
Miután úgy döntöttünk Kimmel, hogy aludni fogunk, ráhajtottam a fejemet a párnámra, majd becsuktam a szememet, de csakis a visszaköltözés kattogott a fejemben, és az, hogy mennyire fognak hiányozni a többiek. Jó kis idő után végre elaludtam, bár nem nagyon aludtam sokat, ugyanis már hatkor felkeltünk, hogy hamar odaérjünk.
Este már Kimmel bepakoltuk a cuccaimat, de elmaradt még pár holmim, úgyhogy azokat még gyorsan bepakoltam a bőröndömbe. Egyébként három (!!) bőröndbe fért be az összes cuccom.. Anyuék pedig már pár nappal ezelőtt becsomagolták azokat a berendezéseket, amiket az új lakásba szánnak.
-Kész vagy már, Caitlin? - kiabált fel a szobámba apa.
-Nem teljesen, de mindjárt megyek - kiabáltam le a konyhába.
-Mit fogsz tenni? - kérdezett rá Kim.
-Elmegyek anyuékkal, beköltözünk az új "gyönyörű" lakásba..
-Nem értem anyudékat - vágott közbe. -Itt vannak a barátaid, a barátod..
-Nehéz, nagyon nehéz őket megérteni.. - értettem egyet.
-És a suli? - tette fel a kérdést.
-Nem érdekel.. sosem lesz ugyanolyan, mint itt. Sosem találok olyan jó barátokat, mint itt - néztem rá mosolyogva. -Nem felejtesz el?
-Idióóta! Hogy felejtenélek el? - akadt ki. -Hogy felejthetném el a világ legjobb barátnőjét? A mi barátságunk kibír akár ezer kilométert is. És ne feledd, hogy meglátogatlak - mosolygott.
-Én is visszajövök párszor - kacsintottam. -De.. mi lesz velem és Rosszal? Elég nehéz a távkapcsolat.. mindent elrontana, azt hiszem - gondolkodtam el.
-Annyit szenvedtetek már együtt, hogy nem tudom elhinni, hogy szétmentek örökre. Egy kis távolság nem fogja elrontani a kapcsolatot. Igaz, ő egy popsztár, de biztos vagyok benne, hogy még a karrierjénél is fontosabb vagy neki. Te ezt ne felejtsd el soha, és ez tartson téged! - adta a tanácsát, majd szorosan átölelt. -Ne merj találni nálam jobb barátnőt - csuklott el a hangja, majd éreztem, ahogy egy könnycsepp hullott a felsőmre.
-Soha - mondtam halkan.
Miután kilelkiztük magunkat, levittük a bőröndöket, és betettük a kocsi csomagtartójába. Egy kis idő után megérkezett Ross, majd Demi is.
-Kérlek, búcsúzzatok el, nemsokára indulunk - mondták a szüleim. Miután kimondta, mind a hárman felém jöttek. Demi szorosan átölelt, majd megszólalt.
-Hiányozni fogsz.. remélem ezután is ilyen jó barátnők maradunk, fogunk beszélgetni, meglátogatsz vagy én téged. Bár nem lesz már ugyanaz, de nem baj. Jegyezd meg, hogy én nem foglak elfelejteni - mondta, majd újra megölelt, belőlem pedig folytak a könnyek, mint valami zivatar. Ezután Kim közeledett felém. Ránéztem, és rögtön elbőgtem magam újra.
-Ne sírj, kérlek - mondta könnyes szemekkel. -Tudom, hogy mi mindig legjobb barátok maradunk, bármi is történjék. Semmi nem választhat el minket. Csak.. ölelj meg, és kész - mondta, majd a nyakába ugrottam. -Bárcsak ne mennél el.. Tudom, hogy ez nem megoldható, de jó lenne.. El sem hiszem - mondta, majd jobban szorított az ölelésén. -Imádlak - mondta elcsukló hangon.-Én is - néztem rá szomorúan. Már csak Rosstól kellett elbúcsúznom..
Ránéztem. A csillogó szemeit néztem, ő pedig közeledett felém. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogom kibírni. Rögtön lerogytam a karjaiba, és újra elsírtam magam, de ezúttal nem bírtam abba hagyni. Már úgy éreztem, lázas vagyok a sok pityergéstől, de nem érdekelt. Fogott engem, nem engedett el, a hajamat puszilgatta, csitítgatott.
-Szeretlek - böktem ki ezt az egyetlen egy szót, majd erőt vettem magamon, és befejeztem a sírást.
-Én is - súgta. Megfordultam, és a szüleim megszakadt szívével szembesültem. Egymásra néztek, majd rám.
-Mikor lettünk mi ilyen szívtelenek? Jesszusom! - ismert magára anya, majd mindketten megöleltek.
-Soha nem akarnánk neked fájdalmat okozni. Ne haragudj, hogy ilyenek voltunk a napokban..
-Mire akartok kilyukadni? - mondtam kissé szipogva, kisírt szemekkel.
-Itt maradunk - mosolyogtak, majd újra megöleltem őket, miközben azt hajtogattam, hogy 'köszönöm', utána futottam vissza barátaimhoz, és szorosan átöleltem őket, de úgy, mint még soha. Egész eddig egy nagy űr volt a szívemben, azt hittem egyedül vagyok. De szeptembertől rájöttem, hogy mégsem így van. Na jó, nem szeptembertől, mert ekkor még nem voltam tisztában a dolgokkal. Annyit tudok, hogy ha ők nem lennének, elvesznék ebben a hatalmas úgynevezett ÉLETben.Köszönöm azoknak, akik itt voltak velem mindvégig. Akik kitartottak velem. Ugyanis aki mindig itt volt, tudta, hogy a részek mostanában ritkán voltak, sőt nagyon ritkán, ugyanis semmi időm nem volt/rossz volt a gépem/különböző okok miatt, amik senkit sem érdekelnek. A lényeg, hogy remélem, aki olvasta/olvassa a blogot, elnyerte a tetszését. Remélem a jövőben újra találkozunk.
Utólag minden kedves olvasónak boldog karácsonyt, és kellemes új évet!! ♥ ♥
