Chapter Nineteen.'

Sziasztok! Tudom, tudom, már legalább egy hónapja nem jelentkeztem semmivel, de most meghoztam nektek. Mivel következőleg a 20. rész jön, ezért kérnék tőletek 3 megjegyzést. És jöjjön a rész.

November 10. - Szombat

Jól vagyok. Nagyon jól! Tegnap nem történt semmi a suliban, otthon pedig felhoztam az ötletem, miszerint elmehetnénk a nagyiékhoz, amibe bele is egyeztek a szüleim. Igazából a nagyszüleim nagyon aranyosak, és imádom őket, csak az a baj, hogy mióta elköltöztünk, nem voltunk náluk, mivel elég messze vannak New York-tól. Még közbejár az iskola nekem, és a szüleimnek pedig a munka. A nagymamámmal és a nagypapámmal kiskoromban rengeteget találkoztam, és mindig megtömtek étellel, elárasztottak a szeretetükkel. Egyértelmű, hiszen egyetlen unokájuk vagyok. Egyébként ők anya felől vannak, és apa felől sajnos már meghaltak, mielőtt megszülettem volna, ezért egyszer sem láttam őket. Apa mindig sokat mesélt róluk, de valahogy sosem tudtam sem a külsejüket, sem a belsőjüket elképzelni. Hagyjuk a szomorúságot, mert abból már elegem van. Szóval ma úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk őket.

-Caitlin, mondd csak, mikor leszel kész? - kiabált lentről anya, ugyanis elég sok időt töltöttem a szobámban. Nem tehetek róla, nekem mindig nehezebben megy a készülődés. Pár perc múlva leslattyogtam, a szüleimnek pedig tudomására jutott, hogy végre valahára elkészültem, és indulhatunk.
Az út jól telt, elbeszélgettük az időt, közben snickers-t eszegettünk, amit az egyik benzinkútban vettünk.
-Most annyira fel vagy dobva - szólalt meg anyu az anyósülésről. -Nem hinném, hogy azért lenne, mert meglátogatjuk a nagyiékat - nézett hátra mosolyogva.
-Miért olyan furcsa? Mostantól próbálok mindent pozitívan látni, és sokkal kevesebbet szomorkodni - mondtam az ablakot bámulva.
-Csak mostanában furcsa. Olyan szomorú voltál Ross Lynch miatt, hogy nem vetted észre azokat a dolgokat, amik jók - mondta.
-Lehet - feleltem egyhangúan. Sikerült kivernem a fejemből Őt.. Boldog voltam, mégis elő kell hozniuk. Ez annyira nem fair. Nem, hogy örülnének annak, hogy a lányuk végre nem a szobája sarkában ülve szomorkodik, és gondolkodik az élet szörnyűségein.
Az út további részében ritkán szólaltam meg, amit a szüleim rögtön észre vettek, amitől lelkiismeret furdalásuk lett. Ezt pedig én vettem észre rögtön.
-Sajnálom, hogy elő hoztam.. Azt hittem, hogy már túlléptél rajta - mondta anya sajnálkozva.
-Hogy tudnám elfelejteni.. - mondtam már majdnem kérdezve.
-Találsz mást. Aki jobb lesz, és nem fog csalódást okozni - mondta az ismert dumát apa.
Ennyire nehéz felfogni mindenkinek, hogy nem lesz más? Esélyem volt mással lenni, és az esélyt használtam is, amit már nagyon bánok. Hiba volt Eddel összejönni. Így csak magamnak okoztam fájdalmat.
Aki jobb lenne, nem okozna csalódást, az egy tökéletes fiú lenne. Számomra Ross a tökéletes, és nincs jobb. Nem lesz jobb. Nem akarom, hogy legyen jobb. Bárcsak ezt beláttam volna előbb. Akkor talán nem kéne szomorkodnom, és elfelejtenem talán örökre.
Nemsokára meg is érkeztünk. Próbáltam mosolyt varázsolni a számra, ami talán sikerült is.
A nagyszüleim már kint vártak minket mosolyogva. Odamentem hozzájuk, és sorban megöleltem őket, majd egy-egy puszit nyomta az arcukra.
-Annyira hiányoztatok - mondtam mosolyogva.
-Te is nekünk, kincsem - mosolygott a mamám, majd újra megölelt.
-Gyertek, menjünk be - szólt papa, majd bementünk.
A nagyszülők háza általában régi dolgokból áll, nincs semmi modern dolog, de mégis jól néz ki a saját régi stílusával. Igen, az én nagyimék háza is ilyen volt. Szinte minden bútor barnás színű volt, a falak pedig fehérek, világossárgák, vagy szintén barnák. Egy sima kétszobás családi ház volt. Az egyik szobát a hálójuk, a másikat pedig egy újabb háló töltötte ki, ami az én szobám volt még kiskoromban. Bár nem laktam itt, de mégis volt egy szobám, ahol eljátszhattam magamnak, vagy éppen ott aludhattam, ha éppen nem volt hova tegyenek a szüleim, vagy csupán az én akaratomból. Szerettem itt lenni. Valahogy mindig jobban ízlettek a mamám főztjei, és jobban szerettem a nagyszüleimmel játszani. A szüleim mindig elfoglaltak voltak a munkájuk miatt..
Leültünk a konyhában lévő étkezőasztalhoz, és elkezdtünk beszélgetni. Valamit mindig hozzá tudtam szólni, amit beszélgettek, valamikor viszont egyáltalán nem.
-És mi miatt vagy ilyen boldog? - nézett rám kedvesen nagyapám.
-Hát, örülök, hogy láthatlak titeket - mosolyogtam leleplezetlenül. Részben igaz volt..
-Hogy állsz a fiúkkal? - kérdezte meg mama a kérdést, amit általában mindenki feltesz, mikor a tinédzserkorba lép. Tudom, hogy nem tudnak semmiről, és egy ártatlan kérdés volt, mégis mérges lettem erre az ártatlan kérdésre. Hirtelen rosszul éreztem magam, úgy éreztem, túl hosszú sztori, hogy elmesélhessek mindent nekik, és talán majd egyszer mikor felnőtt leszek, és akkor már "csak egy a sok közül" csalódásnak fogom nevezni, akkor el tudom mesélni sírás nélkül. Rosszul éreztem magam, mert ők a nagyszüleim, mégis nem tudnak semmit az életemről.
-Nincs - mondtam egy idő után. Anya és apa rám dermedtek, és talán akartak egy kicsit mesélni, a lányuk szomorú történetéről, de egy könyörgős tekintettel megoldottam.
-Ki kér süteményt? - váltott témát anyu, majd elővette az általa készített tiramisus süteményt.
 Miután mindenki evett a finom süteményből, én elvégeztem a dolgomat, ugyanis a kocsikázás során egyszer sem mentem el vécére. Miután kijöttem, apuba botlottam bele.
-Figyelj, kislányom.. én megértem, hogy rossz emlékként nézel vissza a fiú-ügyedre, de a nagyszüleid nagyon sajnálják, hogy nem tudnak részt venni olyan eseményeken, ami számodra legyen jó, vagy rossz, velük tudsz beszélni mindenről, ezt nagyon jól tudod, és segítenek, ha kell. Ők is fontos szerepet játszanak az életedben, és megérdemelnék, hogy mesélj egy kicsit magadról, amiatt, hogy nem tudnak látni téged - mondta.
-Ne haragudj, de még nem vagyok arra készen, hogy erről mesélhessek - néztem rá.
-Nem kell, hogy erről mesélj. Mesélj nekik bármiről, az iskoláról, a barátaidról, az új lakásról.. Mindegy, csak mondj valamit magadról - mondta mosolyogva, majd megölelt.
Vissza mentem a családomhoz, majd anyura néztem, aki bólintott egyet.
-Caitlin, mesélj nekik az iskoládról, biztos kíváncsiak rá - mondta anya, mire bólogatni kezdtek, hogy meséljek kicsit.
-Hát, az iskola nagyon szép, és jó.. Nem volt túlságosan nehéz beilleszkedni, mert vannak jófej osztálytársaim, akikkel kijövök, de vannak.. izé, akikkel nem.
-Ezt hogy érted? - szólalt meg papa.
-Jaa, sehogy.. Csak vannak kevésbé jófej osztálytársaim is, akik.. akik nem jófejek, hanem.. hanem az ellentétük - gagyogtam össze-vissza.
-Csak nem bánt valamelyikük? - ijedtek meg.
-Neeem, dehogy, erről szó sincs! - nyugtattam meg őket. -Csak egyszerűen.. velük nem jövök ki, mert nem az én társaságom - mosolyogtam el könnyedén. Igazából azért könnyedén, mert valahogy megmosolyogtatott, hogy nekem van társaságom. Mármint, hogy vannak olyanok, akik majdnem ugyanolyanok, mint én. És akikkel el lehet a semmiről is beszélgetni..
-Értem - szólalt meg mama. -Mesélj még.
-Szóval, képzeljétek, a múltkor.. - kezdtem mesélni, majd egyre jobban bele jöttem, és annyit beszéltem, hogy észre sem vettem magam. Viszont mind a ketten mosolyogtak közben, ami engem felvidított, és nem akartam befogni a számat. Jó érzéssel tölt el, hogy törődnek velem, és érdeklődnek, hogy mi van velem. Igaz, hogy körülbelül három hónap után, de mit lehet tenni, sajnos egyiküknek sincs mobilja, ezért sehogy sem tudnak elérni. Nem azt éreztem, hogy ezzel untatok valakit, hanem, hogy érdekli őket, és szívesen elhallgatják a meséimet órákig. Ez miatt rengeteget mosolyogtam közben, és próbáltam megnevettetni őket. A végén arra jutottam, hogy elmesélem nekik a Rossal történt esetemet.
-Igazából erre még nem annyira vagyok készen, hogy elmondjam valakinek úgy, hogy még semmit sem tud róla, de úgy tudom, ilyen eseteknél megkönnyebbülünk, ha kitárjuk a szívünket. Ezért én ezt veletek megszeretném osztani, mert tudnotok kell rólam, és hogy mi minden történt velem az utóbbi majd' három hónapban. Az eddigi meséléseimben ügyeltem arra, hogy minden ilyen fiús-ügyet kihagyjak, de most akkor elmondanám nektek az egészet, ha érdekel titeket.
Persze, érdekelte mindkettőjüket, ezért bele vágtam, és az elejétől a végéig elmeséltem mindent, és semmit sem hagytam ki. Még véletlenül sem magamat fényeztem benne, hogy nem én voltam a hibás, hanem méginkább csak magamat okoltam mindenért. És igazam volt, sokkal jobban éreztem magam, hogy elmondtam mindent. Talán még a szüleimnek sem mondtam el ennyi dolgot, ami ebben benne volt, ezért ők is figyelmesen hallgatták.
-És.. ez történt - értem a végére. Egy ideig egy szót sem szóltak, pedig közben-közben bele szóltak, miközben meséltem, de azután síri csendben ültek. -Ezt a csendet még a temető is megirigyelné - nevettem el magam, majd ők is elmosolyodtak.
-Nagyon örülünk, hogy már jól vagy, és milyen volt, mikor megtudtad, hogy a szüleid megcsalták egymást? Lehet, hogy rossz döntés volt itt hagyni ezt a várost, de azért már mi is megértjük, és biztosan jobban érzed magad nagyobb városban - szólta el magát mama. Igazából már közbeszóltam volna, hogy "mi van? ez vicc?" vagy valami ilyesmi, de a sokktól nem tudtam megszólalni. A szüleim szúrós pillantást vetettek a mamámra. -Nem mondtátok el neki? Illene tudnia - védekezett. Egyáltalán nem tudott senki sem megszólalni. Ránéztem a szüleimre, akiket olyan hűnek, és szerelmesnek hittem, hogy soha nem gondoltam volna, és még merni sem mertem volna gondolni erre. A szüleim megcsalták egymást? Reflex szerűen felpattantam, majd a régi "szobámba" vettem az utamat, és bevágtam magam mögött az ajtót. Leültem a földre, miközben még hallottam a papám válaszát.
-Hagyjátok, magányra vágyik. Ilyenkor nem szabad zavarni őt.. - mondta, majd tovább beszélgettek valamiről, de nem érdekelt. Felálltam, majd az ágyam felé vettem az irányt, ahol hercegnős párnahuzat volt felhúzva. De imádtam a hercegnőket.. A falak rózsaszínűek voltak, ahogy az egész szoba. Alaposan körül néztem, majd felálltam, és a kicsi íróasztalkámhoz leültem. Megsimítottam az asztalt, és jó érzéssel töltött el. Felidézte a gyerekkoromat. Akkor még alig vártam, hogy felnőjek, és azt csináljak, amit akarok. Még nem nőttem fel teljesen, ez igaz, de rájöttem, hogy már nem is akarok. Felnőttnek lenni annyira bonyolult, ráadásul tele vannak problémákkal. Gyereknek lenni fantasztikus. Igazából ha visszatekerhetném az időt, nem tennék semmit másképp, csak kiélvezném, hogy gyerek vagyok, és nem arra pazarolnám az időmet, hogy azon gondolkozzak, milyen lehet, vagy végre mikor leszek felnőtt. Nem akarok felnőni. Gyerek akarok maradni. Amikor még csak az volt a legnagyobb probléma, hogy letört a barbibaba feje, és nem lehet visszatenni. Amikor egy egész napon át csak játszottam a babáimmal, vagy bármi mással. Szerettem gyerek lenni.
Az íróasztalka felett van egy polc, amin voltak pár fontos dolgok. Mármint csak számomra voltak azok. Levettem a polcról egy fehér zenélő dobozt, ami belülről rózsaszín volt, és egy balerina forgott körbe-körbe, miközben egy kis zenécske szólt. Imádtam ezt a dobozt. Fogalmam sincs, hogy miért. Csak néztem, és néztem a dobozkát. Sok emlék jutott róla eszembe. Mikor itt aludtam a nagyiéknál, elalvás előtt mindig meghallgattam a benne lévő zenét, és közben csak bámultam azt az unalmas balerinát, aki csak forgott, és semmi mást nem csinált. Amikor rosszul éreztem magam, csak kinyitottam, és máris mosolyogtam. Most is így tettem. Elmosolyodtam mindezen, és nem tudtam letörölni. Bármennyire is rosszul voltam, mert felkavart amik történtek, mégis mosolyogtam gondolkodás nélkül. Becsuktam, majd vissza raktam a helyére. A polc még tele volt mindenféle plüssökkel, aztán ott volt köztük a kedvenc babám is. És már az egyetlen is, ugyanis a többi a régi házban volt, most meg már egy kislánynál, ugyanis eladtuk. Bár úgy sem használnám, kár érte.
Az ablakra pillantottam, ami az egyetlen volt a szobában. Kicsit lejjebb volt, mint egy ablaknak lennie kellett, de azért volt, hogy le tudjak rá ülni. Az ablakpárkány helyett a falra lehetett ráülni, amin egy rózsaszín és egy fehér vánkos van. Leültem az egyikre, majd feltettem a lábam, és kinéztem az ablakon. Valójában kicsit nehezebb volt a kilátni, ugyanis tele volt ragasztgatva matricákkal, üvegfestékkel rajzolt virágokkal, betűkkel, ami az én nevemet ábrázta. Miközben elmerengtem a matricákban, elkezdett csöpögni az eső. Az esőcseppeket nézegetve, amik az ablakra cseppentek, rájöttem, hogy megnyugodtam, és kész vagyok megbeszélni a szüleimmel a dolgokat.
-Lassan mennünk kéne - szólt anya, mikor beléptem a konyhába, majd leültem.
-Először beszéljünk - vágtam parancsoló módba. -A lányotok vagyok, és magyarázatot kérek az egészre - néztem rájuk. -Mondjátok, hogy csak vicc volt az egész! - néztem riadtan, majd elmosolyodtam. -Poén, ugye? Mert akkor nagyon jók vagytok, menjetek el színészneek! - nevettem el magam. -Miért csak én nevetek?
-Mert nem vicc, kisunokám - simította meg a hajamat papa.
-Csak egy kis hibát követtünk el, és.. - kezdte apa.
-Egy KIS hiba? - emeltem ki a "kis" szót. -Ha annyira kis hiba volt, akkor miért költöztünk el? És miért nem mondtátok el?
-Elakartuk, de.. - kezdte anya.
-De nem vagyok hozzá túl komoly, hogy megértsek egy ilyen szitut, vágom én - vágtam közbe. Talán nem nyugodtam le annyira.
-Erről szó sincs, csak egyszerűen nem akartuk, hogy tudj róla - mondta apa.
-Mert ha megtudod, minden megváltozik, és ránk is másképp tekintesz, és talán már szeretni sem fogsz minket. De hidd el, hogy mind a ketten megbántuk, amit tettünk - felelte anya.
-Akkor változott meg minden, mikor elköltöztünk. Akkor talán rosszul döntöttetek. Mert hogy nincsenek valami jó élményeim, az biztos. Egyetlen egy barátom van, akiben mindig megbízhatok. És hogy gondoltátok? Hogy ne tudnálak titeket szeretni, mikor ti vagytok a szüleim? - sírtam el magam, majd megöleltem őket. -Én nem haragszom rátok, mert egyrészt igazatok van, de másrészt pedig nekem is igazam van - mondtam mosolyogva.

*Fél óra múlva

-Sziasztok! Nagyon szeretlek titeket! - integettem a kocsiból a nagyszüleimnek, majd elindultunk.
Pár percig csend volt, majd apa megszólalt:
-Jól tetted, hogy elmondtad nekik - mondta.
-Joguk van rá, hiszen a nagyszüleim, és szinte semmit nem tudnak mostanában rólam - feleltem büszkén. -Mellesleg nem nagy történet. Pár év múlva csak egy csalódás lesz a sok közül - mondtam elszomorodva. Nem akarom, hogy egy legyen a sok közül. Miért nem tudom elfelejteni?
-Még mindig szereted, ugye? - nézett hátra anya.
Nem feleltem semmit, csak bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, majd beindítottam az egyik kedvenc számomat. Tudtam, hogy a szüleim így is tudni fogják, szó nélkül, hogy mit válaszoltam volna. Hogy tudtam volna elfelejteni? Hogy tudnám elfelejteni?

*Egy óra múlva

Kim: Szia! Van valami programod mára?
Én: Szia! Hát, voltunk a nagyéknál, és úgy gondoltam, pihe..
Kim: Remek! Azt hittem, rosszkor hívok.. Szóval akkor, elmondom, hogy hova gyere.. Tudood.. izé, a plázát kissé meguntam, meg minden mást, ezért inkább mehetnénk máshova.
Én: Mondjuk a parkba?
Kim: Uncsiii! Figyelj, van egy hely nem messze tőletek, egy ilyen kis.. elhagyatott, izé... hely. Elmagyarázom.
Miután elmagyarázta, hogy hova kell mennem, leraktuk a telefont. Fogalmam sincs, hogy miért pont egy elhagyatott helyet választott jó találkozóhelynek, de végülis Kim ilyen. Furcsa. Nem kell őt megérteni. Szóval elkezdtem készülődni, mert már csak háromnegyed órám volt.

*Háromnegyed óra múlva

-Elkészültem! Elvinnétek? - kiabáltam anyuéknak az előszobából a konyhába.
-Hova is kéne mennünk? - vette a kabátját apa.
-Hát, valami elhagyatott helyre - mondtam, bár lehet, hogy rossz ötlet volt.
-Elhagyatott? - jött be anyu. -Nem mész te semmilyen elhagyatott helyre! - vitte fel a hangját.
-Anyuu, nyugi. Semmi gond nincs, csak egyszer máshova megyünk, mint a plázába vagy a parkba. Igaz, elhagyatott, de nem lesz semmi bajom. Mi történne ott? Hiszen nincs ott senki, azért elhagyatott! - feleltem frappánsan.
Miután anyuék lealkudozták velem, hogy fél óránként megcsörgetem őket jelként, hogy élek, elengedtek, úgyhogy apu elvitt a helyre.
Még nem volt sötét, viszont kicsit beborult, és úgy hiszem, megint eső lesz. Meteorológusnak készülök.. Hah, amúgy nem.
Szóval kiszálltam a kocsiból, miután elköszöntem elég hosszan aputól, majd befelé indultam. Igazából nem annyira nézett ki elhagyatottnak, és nem volt benne semmi félelmetes, vagy ilyesmi. Alaposan körül néztem, hogy megtaláljam Kimet, de sehol sem láttam senkit. Éppen felakartam őt hívni, mikor megszólalt valamilyen dallam, fogalmam sincs, honnan.
Annyira tetszett a dallama, hogy elbambultam, és mire feleszméltem, megláttam...

Chapter Eighteen.'

November 6. - Kedd

Ezt hívják eléggé rossz napnak..

Az egész reggel kezdődött, amikor fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel, ehhez még esett is az eső, JA, és mivel anyuék dolgoznak, valószínű, hogy sétálok suliba! Ez aaaz, ennél jobban nem is indulhatna semmi!

Az utolsó pillanatban, amikor már el kellett volna indulnom, felkaptam valami egyszerű meleget, megcsináltam a hajam, és most egy kis sminket is dobtam magamra, bármennyire is késésben vagyok. De csak azért tettem a sminket, mert Kim szerint szörnyen nézek ki.. Mikor már indultam volna, nem találtam az esernyőmet.

-Hol van az esernyőm? HOL VAN AZ A ROHADT ESERNYŐ? - mérgelődtem, bár nem tudom, hogy kitől kérdeztem. Igazából pontosan a szemem előtt volt, az ablakpárkányon, de én hülye, nem vettem észre. Végre valahára elindultam, és már szinte futottam a suliig.  Mikor odaértem, épp hogy becsengettek, ezért megint futottam, ezúttal fel a terembe. Szerencsémre még nem volt bent a tanár, ezért gyorsan le tudtam vetkőzni, és elővenni a cuccaimat. Sietősen köszöntöttem mindenkinek, aztán leültem a helyemre. -Hé, mi történt? - nézett rám Kim.

-Semmi, gyalog jöttem - mondtam tiszta nyugodtan.

-De hát esik az eső! - mondta döbbenten.

-Azta, tényleg - színleltem, bár pontosan tudtam. Bejött az angoltanár, majd leült a helyére, és kérdezett sorban minket a tananyagról. 

*Az egyik szünetben

Üldögéltem csendben a helyemen, miközben Kim folyamatosan beszélt hozzám. Egyszer csak Rose jött felém, és megszólalt.

-Akkor szabad a pálya a popsztárocskánál? - mosolygott gúnyosan.

-A közelébe ne merj menni, vagy kitépem a hajad! - jött ki a számból gondolkozás nélkül. Kim rám nézett, majd mosolyogni kezdett. 

-Úúú, úgy látszik, valaki még szereti őt - mondta Rose. 

-Nem igaz! Túl vagyok rajta, és boldog vagyok nélküle is, miért nem tudja senki elhinni? - szakadt ki belőlem. Rose visszaült a helyére, majd Kim újra rám nézett mosolyogva.

-Nem megmondtam? Még mindig szereteeeed! - ölelt át Kim.

-Amúgyis mindegy lenne, mert neki is van barátnője, és nekem is van barátom - mondtam szomorúan.

-Mi? Dehogy van barátnője! Ezt meg honnan veszed? - csodálkozott.

-Tegnap összefutottam vele.. És, és.. látott engem a bulin! Tudtam, hogy látok valakit, és nem csak képzelődöm!

-Kit láttál? - jelent meg Ed, majd nyomott egy puszit az arcomra.

-Senkit! Sokat képzelődöm - mosolyogtam.

-Elmehetnénk délután valahova - mondta Ed.

-Igen, mehetnénk - mondtam, majd elment.

-Szakítanotok kéne - mondta Kim, majd becsengettek.

-Fejezd be! - szóltam rá, bár egész órán tele tömte a fejemet hülyeségekkel, amiket én nem akartam, hogy a fejemben legyenek. A szünetben még mindig folytatta.
-Olyan szép pár voltatok együtt. Boldogok voltatok. Igazán szerencsés voltál, mert Ross téged választott a sok lány közül. Láttad mennyi rajongója van? Sook! És mégis veled van! Vagyis, már csak volt.. Szörnyű vagy! Miért taszítod el azt az embert, aki tényleg szeretett, és bármit megtett volna érted? - nézett rám.
-Bármit megtett volna? Ha így lenne, akkor még mindig együtt lennénk - mondtam egyre halkabban, miközben a földet néztem.

-Túl makacs vagy. Miért hibáztatod? Te is hibás vagy ugyanúgy!
-Ahj, tudom, de.. már mondtam, hogy mindegy! Van barátom, és neki is van barátnője! - ismételtem.

-Fogd már fel, hogy nincs barátnője! Lehet, hogy csak kitalálta! Kitudja! - kiabálta idegesen.
*Suli után
-Tehát.. tehát.. Lehet, hogy tényleg csak kitalálta? És.. akkor nem igaz? - gondolkodtam magamban, miközben Ed állt meg előttem.
-Akkor hova szeretnél menni? - mosolygott.

-Háát, nekem mindegy - mosolyogtam vissza, majd elindultunk egy cukrászda felé, ahol.. ahol megismertem Rosst. -Öö, szerintem jobb lenne, ha egy más cukrászdába mennénk..
-Miért? Itt a legfinomabb a süti - mosolygott, majd behúzott magával. Leültünk az egyik helyre, ahol pontosan láttam, hogy hol ültünk a múltkor Rossal. Elkezdett beszélni hozzám, bár semmit sem értettem, mert állandóan a helyet néztem, és felidéztem az emlékeket.

-Hahó, figyelsz te rám? - 'ébresztett' fel. -Akkor milyen sütit hozzak neked?
-Mindegy.. amilyet te eszel - mondtam, majd mielőtt elment volna a sütiért, adott egy puszit. Megint a helyre néztem. -Itt ebben a cukrászdában ismertem, és kedveltem meg Rosst. Itt mondtuk el egymásnak az életünket. Most azt kívánnám, bárcsak ne ismertem volna meg, de.. nem tehetem. És nem akarom. Hülye vagyok! - gondoltam. Ed épp meghozta a sütiket. 

-Remélem, hogy ízleni fog, ezt még én sem kóstoltam - mosolygott, majd enni kezdtünk, és beszélgetni. 

Azon gondolkodtam, miért gondolok mindig Rossra, miközben Eddel nagyon jól érzem magam. 

-Amúgy jól vagy? - kérdezte.
-Hát, nem annyira, mint eddig szoktam. A napokban rosszul éreztem magam, és.. - mondtam a szemébe nézve, aztán egy pillanatra megálltam. Ed helyett Rosst láttam.

-Én vagyok az oka? - nézett rám gyönyörű barna szemeivel, és a legaranyosabb nézésével Ross.

-Igazából.. igen, te! - vágtam rá, de rájöttem, hogy nem is Rosszal beszélek.. Képzelődöm?

-Mi? - nézett rám furcsán immár Ed.

-Ó.. semmi, bocsi, nem neked szántam, vagyis, ahj! - mondtam kétségbeesetten.

-Látom rajtad, hogy van valami baj - fogta meg a kezem. Miért nem érzek semmit az érintésétől?

-Nem, semmi.. tényleg - győztem meg őt, majd újra normálisan kezdtünk el beszélgetni. Elég lassan telt az idő, és annak ellenére, hogy jól érzem magam vele, mégis valahogyan unatkoztam, és nem találtam a helyem. Valahogy nem tudtam vele úgy elbeszélgetni, mint.. mint másokkal?! 

Furcsa volt, és olyan.. semlegesen éreztem magam. Semmi életkedv. De mitől? No comment.

Legalább egy órájára rá haza mentünk, vagyis én az én otthonomba, ő meg az övébe. 

-Szia, kicsim! Merre jártál? - kérdezte apa. Leültem mellé, majd megszólaltam.

-Eddel voltam abban a cukrászdában, ahol megismerkedtem Rosszal - szakadt ki belőlem. Ezt miért is mondtam?

-Á, értem. Ahol megismerkedtél vele? És azt a fiút is megismerted, Edet? - nézett rám rejtélyesen.

-Öm, i-izééé.. - dadogtam. -Olyan éhes vagyok, meg tudnék enni egy lovat! Te nem vagy éhes? Együnk valamit! Mondjuk egy lovat! - váltottam témát.

-Kislányom, látom rajtad, hogy te valamit nem vallasz be magadnak, és másoknak sem, nem gondolod? - nézett még mindig rejtélyesen. -Jót akarunk neked. 

-De hát nektek semmi sem jó! Amikor Rosszal veszekedtem, mindenki azt hajtogatta, "ne ragaszkodj egy emberhez", "ő egy popsztár, bárkit megkaphat" - változtattam meg a hangomat mélyre. -Aztán meg, "téged választott", "valld be, hogy még mindig szereted", "még szereted őt", "ti vagytok az örökké" - változtattam meg a hangomat ezúttal vékonyra, majd pofon csaptam magamat, amitől apu igazán furcsán nézett rám.

-El kéne vinnünk pszichológushoz - motyogta. 

-Remek! Most meg mehetek a dilidokihoz. Szerintem is rám férne - mondtam, majd felmentem a szobámba, és becsaptam magam után az ajtót.

November 7. - Szerda

Tegnap rendkívül sokat gondolkodtam az este folyamán, és rögtön egy elhatározással keltem kora reggel, amikor ugyebár felébresztett a telefonom ébresztője.
-Lehet, hogy tényleg igazuk van a többieknek? Egész eddig vak voltam, és nem láttam be azokat a dolgokat, amik igazából már tények voltak. Szerettem volna igazságot tenni magamban, és egész eddig nem sikerült. Elvesztettem azt az embert, akit szerettem, és akibe legelőször belebotlottam, hozzá menekültem, és hazudtam magamnak, hogy jól érzem magam vele. Mert a cukrászdában így éreztem, csak mégsem igazán. Azt gondoltam, egy nap alatt kiszeretek belőle, és akkor majd bele szeretek a másikba. De mennyire tévedtem! Ahogy teltek a Ross nélküli eltöltött napok, annál jobban szerettem, és még annál jobban is hiányzott. Bármit meg tudtam volna adni akár egyetlen érintésért, és ezt nem vallottam be magamnak. Nem hallgattam senkire, még magamra sem. Nem gondolkodtam. Hiszen egyértelmű volt.. a sok sírás, a rosszullét, a gondolatok.. (Vigyázat, ez nyálas lesz, de még annál igazabb) Üresnek éreztem magam! Nem láthattam, nem nézhettem bele barna szemeibe, nem láthattam, ahogy mosolyog, nem éreztem az érintését, nem ölelhettem meg, nem csókolhattam meg. Igaz, láttam őt, de kevés volt, mert csak beszéd volt, és semmi más. Olyan volt, mintha idegenek lennénk. Mintha nem is ismernénk egymást. Hiányzik. Most már bevallom! És azt is, hogy szeretem őt. Miért nem jöttem rá eddig? Te jó ég! Elutasítottam, megbántottam, elveszítettem, és mindenért Őt okoltam. Hiszen Ő csak egy apró hülyeséget ejtett, ami engem annyira kiborított, hogy elvesztettem. Meg kell mondanom Ednek! Megérdemli az igazat! - jöttem rá mindenre gondolataimban. Elég szomorú, hogy legalább egy hét kellett rá, hogy rájöjjek. A pár órás gondolataim elvezettek hajnali kettőig, ezért nem sokat aludtam, de nem is akartam. Csak arra vártam, hogy bocsánatot kérjek Rosstól, hogy megöleljem őt, hogy megcsókoljam. Csakis vele akarok lenni.

Kiugrottam az ágyamból, majd felkaptam magamra azt, ami a kezembe került. Rekord sebességgel felöltöztem, majd megmosakodtam, és megcsináltam a hajamat. Hamarabb indultunk el, ezért a suli körül nem volt annyi diák, mint amennyi szokott lenni. Miközben a kapuban Kimre vártam, megjelent Ed.

-Szia! - köszönt, majd egy puszit nyomott az arcomra.

-Szia.. Figyelj, szeretnék veled beszélni - mondtam kevésbé magabiztosan.

-Hallgatlak - mondta mosolyogva. 

-Öööm, izé.. tudod, azt szerettem volna mondani.. hooogy.. - húztam az időt. -Szóval arról van szó, hogy.. Kíváncsi vagyok, miért mosolyogsz ennyit - improvizáltam. Ahj, Caitlin! Miért nem mondtad el?

-Mióta együtt vagyunk, csak mosolyogni tudok - mondta még mindig mosolyogva. Ez.. nagyon aranyos. Akaratlanul is elmosolyodtam, és megöleltem. 

-Sziasztok - köszönt Kim. Végre!

-Szia, gyere, menjünk be - húztam el Kimet. -Mondanom kell valamit - néztem rá. -Igazad volt, és nagyon sajnálom! - fakadtam ki.

-De hát miben? - nézett rám furcsán.

-Rosszal kapcsolatban.. Sajnálom, nagyon önfejű voltam, és nem bírtam magamnak sem bevallani, hogy még mindig szeretem - mondtam, sóhajtottam egyet, majd megöleltem.

-Örülök, de, hogy jöttél rá? És.. hisz előbb ölelkeztél Eddel! - kérdezősködött.

-Nézd, én megpróbáltam neki elmondani, de olyan aranyos velem, és azt mondta, mióta együtt vagyunk, csak mosolyogni tud..

-Akkor mikor akarod neki elmondani? Ezt már nem húzhatod, és ma még Rossnak is el kell mondanod, hogy mit érzel, vagy én mondok el mindent mind a kettőnek! - mosolygott.

-Neee, nem! Megoldom egyedül is, csak kell egy kis idő..

-Rendben. Órák utánig van egy kis időd Eddel - mondta, majd felment az osztályba. Leültem a lépcső egyik fokára, és gondolkodni kezdtem, hogy hogyan mondhatnám el Ednek és Rossnak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy becsengettek. Felfutottam a terembe, majd előcuccoltam.
*Órák után
Még mindig nem mondtam el Ednek, úgyhogy addig kell cselekednem, amíg Kim meg nem teszi ezt. Félénken odamentem hozzá, majd próbáltam megszólalni. Egyszer már szólaltam volna, egyszer csendben gondolkodtam.

-Igen? - mosolygott Ed.

-Azt.. szeretném mondani.. - kezdtem bele. -Kérlek, ne haragudj rám, nem szeretnélek megbántani, de.. Na jó, kimondom. Rosst szeretem - vágtam a közepébe, majd kimondtam. Egy ideig csendben álltunk egymással szemben. -Nézd.. te egy nagyon-nagyon aranyos és kedves srác vagy, és megérdemled a boldogságot. De ezt én neked nem tudom megadni, mert közben szenvedek, és rosszul érzem magam. Sajnálom - mondtam.

-Nem haragszom rád. Tudtam, hogy rá fogsz jönni, hogy még mindig szereted. Inkább én kérek bocsánatot, amiért közétek álltam - mondta lesütve a szemét.

-Nem, erről szó sincs. Én döntöttem így.. bocsi. Nem tudom, mi ütött belém, és hogyan gondoltam, hogy össze jöttem veled, miközben nem is ismertük egymást - mondtam ki, majd megöleltem. -Barátok azért lehetünk, ugye? - mosolyogtam.

-Persze - bólintott, majd újra megölelt.

Kimentem a teremből, és nagy meglepetésemre Hopeba ütköztem bele.

-Bocsi, nem direkt volt - kért bocsánatot. -Kérdezhetnék tőled valamit?

-Semmi baj. Mi az?

-Szereted őt? - nézett rám kíváncsian.

-Kit? - kérdeztem, mert nem igazán tudtam, hogy kire gondol.

-A sztárocskáról beszélek - nevetett fel. -Szereted? - váltott komolyra.

-Miért vagy ilyen kíváncsi? - kérdeztem mosolyogva, majd megrántotta a vállát, amolyan "csak úgy"-osan. -Hát, ha érdekel, akkor mondom. Elvesztettem őt, egy hülyeség miatt. Nem vallottam be magamnak, hogy még mindig szeretem. Ed közelébe rohantam, akinek valószínűleg most összetörtem a szívét. A szüleim, és a barátaim sem értettek egyet a cselekvésemmel. Rosszul voltam, nagyon, de nem tudtam, hogy mitől. És végül bevallottam magamnak mindent. Most pedig rohannom kéne, hogy bocsánatot kérjek tőle - nevettem el magam. -Kicsit untató sztori.

-Nem az. Az emberek elvesztik az eszüket a szerelem miatt, ez teljesen érthető - mondta. -De végül rájöttél, és az a fontos - mosolygott. 

Elindultam, de egy pillanatra megálltam, és vissza néztem. -Te hogy hogy ilyen kedves vagy, és Rose, a barátnőd egy igazi boszorkány? - nevettem.

-Különbözőek vagyunk, de annál jobb barátnők. Az ellentétek vonzzák egymást, és ez nem csak a szerelemre igaz - mondta. -Menj, beszélj vele - kiáltott, mert kicsit messzebb voltunk egymástól. Ezúttal már futottam, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki. 

-Hé, hé! Hova, hova? - kiabált utánam Kim.

-Rosshoz - kiabáltam mosolyogva. Szerencsére nem esett az eső, mint a múltkor..

Futottam, ahogy csak tudtam. Csak a cél érdekelt. Annyit gondolkodtam, hogy mit mondjak neki. Átgondoltam, eljátszottam a fejemben, mire oda értem. Magabiztosan becsengettem. Éppen Ross nyitott ajtót.

-Caitlin? Mit keresel itt? - kérdezte furcsán, majd bementem.

-Zavarok? Beszélnünk kell - néztem rá. Bólintott, aztán bementünk az ebédlőbe.

-Hát.. miről lenne szó? - kérdezte.

-Én.. nagyon-nagyon sajnálok mindent, amit tettem, és egy idióta vagyok, most már bevallom. Egész eddig tagadtam, hogy még mindig szeretlek, de rájöttem, hogy bármennyire is elakartalak felejteni, sehogyan sem tudtalak kiverni a fejemből. Ross... hiányzol! - mondtam ki mindent, amit gondoltam, miközben egy könnycsepp hullott le a szememről. Letörölte a könnyemet, mélyen a szemembe nézett, majd elfordította a fejét.

-Nézd.. neked van barátod, aki valószínűleg nagyon szeret, és te is őt - mondta folyamatosan a földet pásztázva.

-Szakítottam vele.. És tudod, miért? Mert, hogy járhatnék olyannal, aki szeret, miközben én mást szeretek? - néztem rá sírt szemekkel.

-Csak egy hülyeség volt. Bocsánatot kértem volna, de elküldtél. Megakartam beszélni, de összevesztünk. Téged hibáztattalak, mert nem tudtam felfogni, hogy elveszíthetlek ilyen könnyen. És ott voltam a halloweeni bulin. Ott voltam. Láttalak azzal a gyerekkel csókolózni. Azért mentem el, hogy rendbe hozzam a dolgokat, mert hiányoztál. Másnap szakítottam veled. Aztán összefutottunk, mikor te mentél haza felé, mert a sulid felé mentem, hogy beszélhessünk. Inkább azt hazudtam, hogy a barátnőmhöz megyek. Mondd, kihez mentem volna? Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, mikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, az életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal. Hogy felejthettelek volna el? - mosolygott. -De nem.. megbocsátok, de csak barátok maradjunk - mondta. -Sajnálom, nem akarom, hogy szenvedj..

-Úgy szenvedek a legjobban, ha nem vagy mellettem - mondtam, miközben záporoztak belőlem a könnycseppek.

-Ne sírj, kérlek - törölte le könnycseppjeimet, majd bele nézett a szemembe. Láttam, ahogy egyre közeledik, és majdnem megcsókolt, végül megölelt. De.. ez nem csak egy sima ölelés volt. Tele volt érzelemmel és hiánnyal. Sokkal jobban éreztem magam egy öleléstől, ami Tőle volt. Ahj, ezt nagyon elcsesztem.

-Hé, mi lenne, ha filmeznénk egyet? Tudod, mint egy haverral, cimbivel, baráttal, társsal - mondta.

-Jó - húztam mosolyra a számat. Betett valami vicces filmet a lejátszóba, amit miután elhelyezkedtünk, elkezdtük nézni. Mikor már körülbelül a felénél járt a film, azt éreztem, hogy egyre jobban álmosodom, és lecsukódik a szemem.

November 8. - Csütörtök

Reggel - valószínűleg - szokásosan a telefonom ébresztője keltett fel, ezúttal nem otthon. Hanem Ross
karjaiban. Vagyis mondhatjuk. Az ébresztőre Ross is felébredt.

-Hány óra? - kérdezte álmos hanggal, fel sem nyitva a szemét.

-Nem tudom, egyáltalán hol vagyok? - kérdeztem szintén álmosan, kómás fejjel. Felnyitotta a szemét, és rájött, hogy igazából hogyan is fekszünk.

-Öö, biztos álmomban helyezkedtem el így - mentegetőzött, bár nekem igazából tetszett. Hehe. Ha már nem leszünk együtt, azért az utolsó napon had legyek a közelében. 

-Várjunk.. NEKEM NEM KÉNE SULIBA MENNEM? - ugrottam fel. -Basszus, még anyuéknak sem szóltam semmiről - mérgelődtem már az előszobában. Mikor már a cipőmet vettem, Ross feltápászkodott a kanapéról, majd oda jött hozzám.

-Ne vigyelek el? - kérdezte az életmentő kérdést.

-Hálás lennék - mondtam, majd felkaptam a hátizsákomat (ami igazából egy táska volt), és rájöttem, hogy még tanulni sem tanultam. Ez az Caitlin, irtó szuper vagy, megint megcsináltad a tutit. Hajrá.

Ross elvitt a suliig, majd búcsúzóul a megszokott módon egy puszit akartam neki adni, de rájöttem, hogy nem vagyunk együtt, ezért inkább csak elköszöntem, és kiszálltam. Megnéztem a telefonomat, ahol huszonkettő hívás és nyolc üzenet Anyától, hét hívás és két üzenet apától, öt hívás és tizenegy üzenet Kimtől várt. Uff. Gyorsan felhívtam anyát, és tájékoztattam őt a dolgokról, és természetesen bocsánatot kértem, amiért nem szóltam, nem vettem fel, és el sem olvastam az üzeneteket, ugyanis elfelejtettem szólni, mert úgy volt, hogy nem alszok ott, csak filmezünk, és mivel a szokásom némára állítani a telefonomat, semmit sem hallottam. 

-Mondd, te meghülyültél? - jött felém Kim. -Hívtalak, üzentem, de semmi. Anyukád és apukád nagyon keresett téged, te hol voltál? - nézett rám idegesen.

-Ne haragudj, le volt némítva a telefonom.. És Rossnál voltam, vagyis inkább mondhatni, haveromnál, cimbimnél, barátomnál vagy társamnál. Mindegy, a lényeg, hogy elkezdtünk filmezni barátokként, végül elaludtunk, éés szerelmesen keltünk fel - számoltam be kevésbé érthetően. -Mármint.. álmában átölelt.

-Ééértem.. vagyis.. Igazából semmit nem értek. Nem úgy volt, hogy bocsánatot kérsz, megbeszélitek, bla bla, boldogan éltek, amíg meg nem haltok, happy end, és én akkor elkiáltom magam, hogy "IMÁDOM A HAPPY ENDET"? - mondta el az elképzelését, ami pontosan teljesen máshogyan alakult.

-Én bocsánatot kértem, meg minden, és azt mondta, nem tud elfelejteni, és idézem: "Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, amikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal." - mondtam. -De nem.. nem haragszik rám, de csak barát akar lenni.. 

-Tényleg? - nézett rám ravaszul. -Vagy csak kell neki egy kis idő. Meglátod, minden rendbe jön - váltott át komolyra, majd megölelt. -Mit mondott még? - kérdezte kíváncsian. Rá néztem amolyan "naaa" nézéssel, majd elnevette magát. -Ennyivel tartozol, ugyanis nem kiabálhattam azt, hogy "IMÁDOM A HAPPY ENDET" - mondta el újra, belekiabálva a fülembe.

-Oké, most megsüketültem - nevettem fel. -És ne kiabálj annyit, mert még hülyének néznek - mondtam mosolyogva. Kim legyintett egyet, ezzel elrendezve a kiáltásait. -Képzeld, mikor megölelt, sokkal jobban éreztem magam. Annyira hiányzott. De még mindig hiányzik.. - számoltam be, miközben felmentünk a terembe. 

-Caitlin, ez nem maradhat így.. muszáj kibékülnötök! -mondta, majd szomorú arccal néztem rá. -Ne, ne nézz így, mert még elsírom magam - mondta.

Belépve az osztályba, szörnyű ricsaj fogadott minket. Ordítoztak, dobálóztak, és úgy éreztem magam, mint az állatkertben. Csendesen leültem a helyemre, majd előrakodtam az első órára. Az órarendemre pillantva kissé meghökkentem, ugyanis a tegnapi cuccaim vannak bepakolva. Miért is? Áhá, otthon sem voltam.. Nincs mit tenni, felelőtlen vagyok, és nem tudok gondolni semmire. Szörnyen sokat sajnáltatom magam, és csak erre tudok gondolni, semmi másra. Hát.. elég rosszul jönne, ha hirtelen megbuknék valamiből, mert nem azzal foglalkozom, amivel kéne. Első óránk fizika volt, ami tegnap nagy szerencsétlenségemre nem volt. 

-Miért vagy ugyanabban, amiben tegnap? - jött a padom elé Demi.

-Mindegy, hosszú sztori.. Egyébként nagyon sajnálom, és tényleg igazad volt neked is az egészben - mondtam.

-Akkor jól alakult minden? - mosolygott.

-Nem egészen... - feleltem. -Majd a szünetekben mesélek - mondtam, mikor becsengettek.

Pár perc után megjelent a tanár, aki miután leült, rögtön a naplót nézte, hogy kit hívjon ki felelni, vagy a házit megoldani a táblánál. Végül is ugyanaz, csak jelenleg a másodiknak jobban örültem volna. 

-Caitlin Smith - mondta ki a nevemet. Ez nem jelent jót.. -A táblához! Oldd meg a házi feladatot! - parancsolta. Szívás! Azt sem tudom, mi volt a házim!

-Hé, vidd ezt - súgta nekem Kim, majd odaadta a füzetjét, mikor a tanár nem figyelt.

-Siessen, nem érünk rá egész nap! - kiabálta. Ó, de kedves ez a tanár! Imádom! 

A tábla elé álltam, és a füzetből leírtam a táblára a házit. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, hogy nem az enyém a füzet.. 

-Rendben. Ötös, leülhetsz! -  mondta, miután leírtam mindent, amit benne találtam. Megkönnyebbülten ültem le a helyemre.

*Suli után

Szerencsére nem kaptam sok lecseszést, és ahányszor tudtam, kicseleztem őket nulla lebukással. Ez aztán a teljesítmény. Főleg tőlem..

Ami elég rosszul esett, hogy Ed egyáltalán nem szólt hozzám, meg semmi.. Nagyon sajnálom, ami történt, de nem tehetek róla, hogy ilyen érzéseim vannak. Csak ne bántottam volna meg ennyire.. Egyáltalán miért jöttem össze vele, miközben Rosst szerettem? Hülye vagyok, ez tény..

Órák után Kimmel haza sétáltunk, és a hétvégét tervezgettük. Állandóan Ross járt a fejemben, de úgy döntöttem, elhessegetem a gondolataim körül, és megpróbálom őt elveszíteni, ugyanis más választásom nincs. Sajnos. Neeem, nem sajnos! Csak pozitívan! Semmi sírás, semmi gondolkodás! Több időt szánok a tanulásra, a barátaimra és a családomra. Például rég láttam a nagyit! A hétvégén tutira meglátogatom! Programokat szervezek, amikorra csak tudok, és így legalább nem ilyesmiken fog járni az agyam. Remélem.

A házunk előtt elköszöntem Kimtől, majd bementem.

-Caitlin, te vagy? - kiáltott a konyhából anya.

-Ööm, neeem! - kiáltottam vissza, ugyanis pontosan tudtam, hogy bajban vagyok. Próbáltam felszökni a szobámba, de még mielőtt megtehettem volna, anya elkapott.

-Mondd, drága kislányom! Mi is történt tegnap? - nézett rám szigorúan.

-Hát, én.. - kezdtem magyarázkodni, majd anyu rám nézett dühös fejjel. -Rendben, elmondom.. - mondtam, majd elmondtam mindent, ami tegnap történt. Semmit nem hagytam ki.

-Értem.. rosszabbra számítottam. Hát, akkor menj tanulni - mondta. -Figyelj.. sajnálom, ami veled és Rosszal történt. Remélem, hogy majd kibékültök - mosolygott, majd megsimította a hátam.
Felmentem a szobámba, és addig tanultam, amíg be nem vágtam rendesen mindent.

Chapter Seventeen.'

Felmentem a szobámba, majd a telefon csörgésére lettem figyelmes.

Ross hív!

Én: Szia..

Ross: Szia - mondta, majd egy kis csend után folytatta. -Én.. azt szerettem volna mondani, hogy.. Láttal..

Én: Nyugi, mondd már.

Ross: Akkor kimondom. Szakítok.

Én: Értem.. akkor.. V-vége? 

Ross: Azt hiszem, igen.. Csak.. csak ennyit akartam. Nem is zavarlak tovább.. Szia!

Én: Szia.

-Talán így jobb lesz. Hiszen, mit vártam magamtól? Egy sztárba szerettem bele, aki bárkit megkaphat? Chrisnek nem volt igaza. Mert.. bármennyire is jártunk, azért 'választott' engem, mert akkor csak én voltam a választás. És, bármennyire is szeretem, ez egyszer úgyis megtörtént volna. Azt hiszem.. - gondolkodtam magamban. A fő, hogy..  Itt van nekem Ed, aki szeret, és.. és aki szeret. 

Tök mindegy, azt sem tudom, miért gondolkodom ilyeneken. 

Felöltöztem melegen, majd az előszobában felvettem a kabátomat és a cipőmet, és kimentem az utcára sétálni. Igazából fogalmam sincs, hogy miért jöttem ki. Hiszen, amikor egyedül sétálgatok, megint gondolkodom, és jár az agyam minden féléken. Nem tudom, miért, de annyira rosszul érzem magam, és sírhatnékom van. De gőzöm sincs, hogy miért. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat, amit most érzek. Pedig boldog vagyok..

"-Szeretlek - súgtam a fülébe.

-Mindennél jobban - mosolygott, majd újra megcsókolt.

-Örökké.. - mondtam magamban. Talán ki mondtam volna, de szerintem még ez a szó korai. Bár az érzéseimnek nem az. De még nem. Így is furcsa volt kimondani azt, hogy szeretem, de szerintem tisztában volt vele. Nem tudom, hogy ő szeret-e annyira engem, mint én őt. Mi van? Én most hülye vagyok. Sokszor bebizonyította, hogy szeret. Erre a legjobb példa a szülinapom." - bevillant egy kép, miközben ez történt. A szülinapom.. Mhm, még jó, hogy nem mondtam ki.. Hiszen, ha kimondtam volna, nem teljesen lett volna igaz, mert.. szakítottunk. És már mindennek vége. Mindegy, mondtam már, hogy boldog vagyok, nem értem, miért villant be ez a kép.. Na jó, eleget levegőztem. Haza sétáltam, miközben a fülemben Duke Dumont és Jax Jones száma üvöltött, az I got u. Mikor haza értem, és levetettem a cipőm, kabátom, elkezdtem dúdolni a dalt, majd a szüleim furcsán néztek rám. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, majd én is furcsán néztem rájuk.

-Milyen vidám vagy - szólalt meg anya. 

-Hát.. igen - mondtam kevésbé mosolyogva.

-Tudjuk, hogy mi történt a tegnapi bulikor - mondta apa, majd mind a ketten karba tett kézzel néztek rám. 

-Caitlin Smith! Mondd, mit tettél? - nézett rám anya keserűen. -Amikor tanácsot adtam, nem éppen arra gondoltam, hogy gyere össze azzal, aki először szembe jön. Mi történt Rossal? - tért a lényegre. Szuper..

-Semmi! - néztem a földet. -Honnan tudjátok?

-Teljesen mindegy. Ülj le - mutatott a fotelre apa. Leültem, majd figyelmesen vártam.

-Mondd, tudod, hogy mit teszel? Mert én úgy látom, hogy nem! - nézett rám mérgesen anya. -Tinédzser vagy, követsz el hibákat, de azért ekkorát nem lehet elhibázni! Rossal nagyon boldogok voltatok, és szerettétek egymást. Mi történt? Annyira szomorúnak látlak, amióta eltávolodtatok egymástól - mondta szomorúan, miközben én is elgondolkodtam, de nem!

-Miért szóltok bele mindig az életembe? Az én dolgom, és az én hibám, bármit is követtem el! - mondtam bunkón, majd felfutottam a szobámba. A csendes helyemről tisztán lehetett hallani, ahogy a szüleim összevesznek. Rajtam. Akár makacs vagyok, akár nem, de mivel már megtörtént, ami egyszer úgyis megtörtént volna, ha akarnék, sem tudnék ellene tenni. Ennyi. Anya pár nappal ezelőtt még azt mondta, nem kell ragaszkodnom egy emberhez, főleg nem egy popsztárhoz, aki bárkit megkaphat, akit csak akar. Boldogok voltunk együtt, de már megtanultam, hogy semmi sem tart örökké. Az örökké egy olyan szó, amit rengetegen nem tartanak be. Én sem mondhattam még ki, hiszen bármennyire is elvoltam szánva, amiért boldog voltam, én is tudtam, hogy ha kimondom, később talán megbánom, és.. Mindegy, mostantól nem ismerem az örökké szót. Egyszerűen nem létezik. 

Miután kigondolkodtam magam (nálam ez megtörténhet..?), leültem a székemre, és felkapcsoltam a laptopomat, majd rögtön megnyitottam a Facebookot. Folyamatosan lefelé görgettem, aztán egyszer csak megláttam egy videót, ami a halloweeni partin készült, és ahogy látom, én voltam rajta. EDDEL! Megnéztem a videót, s miután ez megtörtént, azt hittem, felakasztom magam. Ki a szarnak képzelik magukat, hogy feltesznek egy olyan videót, amire én egyáltalán nem adtam engedélyt. Most már értem, hogy honnan tudták meg a szüleim! Basszus.. Megláttam az agyatlan nevét, aki feltöltötte, és nagy meglepődésemre Luther volt az. A csendes és fura srác. De hát ez megőrült? Majd jövő héten számolok vele.. Miután észleltem, hogy már hét óra van (ilyen gyorsan telik az idő?), lekapcsoltam a laptopomat, majd lementem a szüleimhez, akik most biztosan nagyon haragszanak rám, de azért remélem, hogy vacsorázni azért vacsorázhatok. Leültem a megszokott helyemre, majd csendesen vártam. A szüleim elkezdtek enni, és persze szótlanul.

-Ilyen csendben lesztek az egész vacsoránál? - kérdeztem, miközben rájuk néztem. -Ne már, az én szüleim vagytok, mégis Rosst véditek?

-Kislányom, nem védjük őt, hanem sajnáljuk. Jó lenne, ha még egyszer át gondolnád azt, amit tettél - mondta apa, és ezután nem szólalt meg többet. A csendes vacsorámat enni elég furcsa volt. Valójában csak azért, mert alapból CSENDES vacsora volt. Ami nem olyan, mint a többi. És bevallom, hogy rossz volt így. Miután befejeztem az evést, felmentem a szobámba szó nélkül. A padlómon ülve rájöttem, hogy unatkozom, és ezúttal még gondolkodni sem volt kedvem. Lefeküdtem az ágyamra, majd felnyitottam a tévét, ami olyan rég volt felnyitva. Miközben szörföltem át a csatornákon, eszembe jutott az általános, amikor még annyira unatkoztam az unalmas hétköznapjaimon, hogy bármilyen műsort meg tudtam volna nézni a tévében, csak hogy csináljak valamit. És most.. annyi időm sincs, hogy kitakarítsam a szobám. Te jó ég! Ó, várjunk. Anya épp tegnap takarított ki helyettem, ugyanis én vagy iskolában voltam, vagy aludtam, vagy a bulin voltam. 

Mostanában, amikor körülbelül két percre felnyitottam a tévémet, csak átfutottam a csatornákon, és úgy gondoltam, bármi megy, az unalmas. Viszont most, hogy egyszerűen minden unalmas, így találtam egy megfelelő műsort. Legalább egy óráig néztem, mikor teljesen besötétedett, én pedig elálmosodtam. Lecsuktam a tévémet, majd rögtön lefeküdtem aludni.

November 2. - Péntek

Reggel arra ébredtem fel, hogy csörög a telefonom. A kijelzőn Demi neve állt. Felvettem, majd bele szóltam.

Én: Szia, Demi!

Demi: Szia, ne haragudj, hogy zavarlak.. Lenne egy kérdésem.

Én: Mi lenne az?

Demi: Gondoltam, elmehetnénk a plázába, vagy mekizni egyet veled és Kimmel. Tudod, egy jó kis unalommentes délután.

Én: Haha, te is unatkoztál tegnap? 

Demi: Hát, azt semmiképp sem tudom mondani, hogy elvoltam. Inkább halálra untam magam, hah. Szóval?

Én: Felőlem mehetünk. Felhívom Kimet, utána írok. Szia.

Demi: Rendben, szia.

Kikerestem a névjegyzékből Kim nevét, majd tárcsáztam.

Kim: Sziaa!

Én: Szia. Az előbb hívott Demi, és megkérdezte, hogy nem-e megyünk el délután a plázába vagy mekizni veled, velem, és vele. Mit szólsz?

Kim: Ez jó ötlet! Rendben, majd írd meg neten, hogy mikor, és hol találkozunk. Szia!

Én: Szia!

Kiugrottam az ágyamból, majd felnyitottam a laptopomat, és persze, rögtön a Facebookra mentem rá, ahol megírtam Deminek, hogy Kim is jön velünk, és körülbelül egy körül találkozzunk a pláza parkolójában, majd Kimnek is megírtam az időt és a helyet. 

Mivel másfél óra múlva két óra lesz, ezért elkezdtem öltözködni. Azon gondolkoztam, hogy mivel anyuék úgyis mérgesek rám, esetleg elsétálnék a plázáig. Úgyis csak negyed órára van innen, és mostanában nagyon szeretek levegőzni.

Felvettem egy meleg pulcsit, egy farmert, majd megcsináltam a hajamat, és egy kicsi sminket is tettem magamra. Lementem, majd szóltam anyuéknak, hogy megyek a plázába Kimmel és Demivel. 

-De mivel? - kérdezte döbbenten anya.

-Gyalog. Van két lábam, tudood - mutattam a lábaimra.

-Ne vigyünk el? Elég hűvös van kint - aggódott apa.

-Nem, nem szükséges - mondtam mentegetőzve.

-Ragaszkodunk hozzá - mondta anya. -Miután visszajöttél, megbeszélhetnénk..

-Anya, nem akarok veszekedni állandóan - mondtam, majd kimentem, és vártam valamelyikőjükre, hogy elvigyenek. Pár perc után apu jött ki, majd beszálltam a kocsiba, és néhány perc múlva már a plázánál is voltam.

-Köszi - mosolyogtam apura, majd nyomtam az arcára egy puszit.

-Nincs mit - mondta.

Kiszálltam a kocsiból, majd bementem és keresgélni kezdtem a barátnőimet. Vagyis nem volt szükséges, mert amint beléptem, már rám vártak. Köszöntünk egymásnak, majd megkerestük a pizzázót, ahol vettünk magunknak egy-egy pizzát, és leültünk. 

-Caitlin, lenne egy kérdésem - nézett rám Kim. -Igaz, hogy megcsókoltad Edet a buliban? Láttuk a videót..

-Kim, te nem emlékszel rá? Hiszen még te mondtad, hogy örülsz neki, és mikor megjött a suliba, akkor is bíztattál felé..

-Tessék? Örülök? Megbolondultál? A múltkor csak hülyeségből mondtam! Mondd, te miért gondolsz mindent komolyan? - nézett rám immár dühösen. Remek, még az kell, hogy vele is össze vesszek.

-Most akkor.. együtt vagytok Eddel? - kérdezte Demi, bár a szemében némi csalódottságot mertem felfedezni, amit nem tudom, hogy miért láttam.

-Azt.. hiszem - böktem ki. -Miért kérdezitek? Talán ti is bele akartok szólni az életembe, ahogyan a szüleim is teszik? - néztem rájuk.

-Caitlin, kérlek nyugodj le. Senki nem akar bele szólni, egyszerűen féltünk téged, és jót akarunk, ahogy a szüleid is - mondta.

-Nem igazán lesz jó nekem, hogyha egyszer ezt mondod, másszor pedig amazt. Hiszen.. eddig azt hajtogattátok, hogy nem kell ragaszkodnom egy emberhez, és ő egy sztár, és bárkit megkaphat - hajtogattam el legalább századszorra a mondásaikat.

-Nem kell ragaszkodnod egy emberhez, ha nem akarsz.. Jót akartunk neked, mert láttuk rajtad, hogy nagyon szenvedsz, mióta összevesztetek Rossal. És most is tagadhatatlanul látszik rajtad, egyedül te nem veszed észre! És honnan jött ez az Ed fickó?  Nem is ismered! 

-Demi, legalább te mellettem állsz? - néztem az egyetlen esélyemre.

-Én.. le vagyok döbbenve. Ide figyelj, de nagyon jól! Hol jár az eszed? Az elején annyira boldog voltál, hogy kicsattanhattál volna. Egyszerűen jó volt rád nézni, annyira.. annyira életvidámnak néztél ki, és látszott, hogy szerelmes vagy, és végre boldog! Minden nap, amikor találkoztatok suli után, futottál ki hozzá, és vártad, hogy lásd őt, megöleld, és hogy vele légy! Egyértelműen boldog voltál.. És.. mióta összevesztetek egy kis hülyeségen, te teljesen magadra vetted, és még azt a hibát is elkövetted, hogy kerestél mást egy olyan ember után, aki veled maradhatott volna örökké! És..

-Ne, kérlek ne is folytasd! Kérlek, ki ne ejtsétek a szátokon az örökké szót, rendben? Ilyen nem létezik! Egyszerűen lehetetlen, hogy mostantól ez a szó számomra létezne. Miért is létezne? Hiszen én úgyis mindent elrontok, MÉG MIELŐTT ÖRÖKKÉ LENNE! - mondtam egyre hangosabban, majd elcsuklott a hangom, és lehullott egy könnycsepp a szememről. 

-Caitlin, nincs miért sírnod. Hiszen erős vagy, és mindent kibírsz. Csak egyet mondok. Igenis LÉTEZIK az örökké, ugyanis te és Ross azok vagytok! Örökké - mondta, majd mind a ketten elmentek.

-Most hová mentek? - kiabáltam utánuk, de hiába. Nagyon rosszul hiszik, ha szerintük létezik az örökké. Na jó, ha még egyszer kimondom, vagy akár csak gondolok erre a szóra, azonnal megkérek valakit, hogy üssön pofon, vagy esetleg megteszem magamnak. 

Utálom, utálom, utálom, hogy egyszerűen mindenki ki akar oktatni, és hogy bele szólnak az ÉN életembe! Elegem van! Ekkor megfogtam a telefonomat, és rögtön felhívtam egy olyasvalakit, akiről tudom, hogy biztosan nem akarna kioktatni.
Ed: Szia! Mi újság?
Én: Szia! El tudnál jönni a közeli plázába beszélgetni?
Ed: Persze, pár perc és ott vagyok - mondta, majd lerakta.
Tíz perc múlva már előttem ült.
-Mi volt ilyen sürgős? - nézett rám kedvesen.
-Semmi, csak beszélgetni szerettem volna veled - mosolyogtam.
-Értem - mondta, majd pár perc csend következett. -Öööm, szóval? - kérdezte kínosan.
-Jó. Kérdezhetek valamit?
-Persze, amit akarsz..
-Ha volna két lány, és az egyiket szereted, a másikat pedig még ismerni sem nagyon ismered, de mégis a kevésbé ismerttel jössz össze, mert az, akit szeretsz, az megbántott téged.. És a szüleid is és a barátaid is ellened fordulnának, mert inkább azt választottad, akit igazából még ismerni sem ismersz. Te mit tennél? - kérdeztem rá, bár eléggé átlátszó voltam.
-Hát, én semmiképp sem választottam volna azt a lányt, akit ismerni sem ismerek, mert nem lenne értelme - nevette ki konkrétan saját magát, ugyanis ő sem ismer engem, mégis belém szeretett.. -Egyébként.. ha így is lett volna.. Nem, nem lett volna így, mert nem vagyok hülye - röhögött immár rajtam, bár nem is tudott róla. -Miért kérdezed ezt?
-Hát.. szeretek ilyeneket kérdezni.. - improvizáltam. -Menjünk, nézzünk körül - adtam az ötletet. Felálltunk, majd mielőtt elindultunk volna, adtam egy puszit az arcára. Rám mosolygott, majd elindultunk. Benéztünk rengeteg üzletbe, és szinte mindent megnéztünk. Igazából jól érzem magam vele, de valahogy úgy járkáltunk egymás mellett, mint két idegen, és ez nagyon aggasztott, ezért próbáltam közeledni hozzá. Ed nagyon-nagyon aranyos srác, és vicces is, és szörnyen sok szeretet szorult belé, amit nekem akar adni. Én őszintén szólva nagyon bírom őt, csak nagyon sokszor nincs közös témánk, és megszólalni sem tudunk..
Miután mindent körüljártunk, elég későre járt, ezért hívtam aput, aki haza vitt engem. Edtől egy csókkal köszöntem el, majd ezután beszálltam a kocsiba, ami elszállított hazáig.
Mikor haza értem, anyu már az ebédlőben várt rám. Leültem mellé, majd megszólalt.
-Nem érzed magad egy kicsit rosszul? - nézett rám.
-Na jó, utálok veletek haragot tartani, ha gondolod akkor most mindent elmondok, ami csak az eszembe jut - mondtam.
-Hallgatunk - ült le mellém apu is.
-Rendben.. Szóval, az történt még a buli előtt, hogy Ross felhívott engem, hogy nem tudnak eljönni fellépni, ugyanis van egy csaj, akinek az apja meghallgatná őket, de csak akkor szól az apjának, ha Ross megcsókolja őt.. Úgy értettem, mintha engedélyt kért volna arra, hogy megcsaljon.. Aztán másnap mielőtt Kimhez mentem, találkoztam vele véletlenül, és elmondta, hogy csak hülyéskedtek a haverjaival. Erre fő én nagyon mérges lettem, és nem akartam őt látni. Aztán egyszer felhívott, és azt akarta, hogy beszéljük meg. Csak beültem a kocsiba, de összevesztünk, és azt mondta, nekem kéne bocsánatot kérnem. Vissza jöttem. Aztán jött a sulinkba új srác, vagyis Ed, aki folyamatosan a közelemben akart lenni, és egyszer nem figyeltem az úton, és majdnem elütött egy autó, de Ed megmentett.. Azt mondta, elmehetnék vele a halloweeni bulira. Beleegyeztem, és láttad, anya, hogy vele mentünk el Kimmel. Ott megcsókolt, és azt várta, hogy döntsek ő és Ross között. Sokat gondolkoztam azon az estén, de úgy gondoltam, hogy nincs értelme Rosst választanom, mert úgy látszott, szakítunk. Ráadásul nagyon rosszul esett a telefonos hülyesége, és az, hogy engem hibáztatott. Edet választottam, és másnap pedig ahogy gondoltam, Ross hívott, hogy szakít velem - mondtam tiszta egyszerűen, bár belül alig bírtam visszatartani a sírást. Csak nem értettem, miért kell sírnom.
-Hát, ezt nem tudtuk.. - mondta anya. -Sajnáljuk, kicsim! - öleltek meg mind a ketten. -De mi akkor is Rosshoz fogunk ragaszkodni, és semmiképp sem bánnánk, ha végül meggondolnád magad. Tudd, hogy melletted leszünk - mondta, majd újra megöleltek.
-Csak az a baj, hogy ez miatt ti is és Kim és Demi is megharagudtak rám - mondtam, majd elsírtam magam.
Még beszélgettünk kicsit, utána felmentem a szobámba, és megnéztem, hogy mi történik Facebookon, és Skypeon. Semmi, semmi, semmi és semmi. Unalmas, kivéve, hogy már rengetegen likeolták, kommenteltek a videó alá, amin mi vagyunk Eddel.. Lekapcsoltam a laptopomat, majd a sötétben leültem az ágyamra, és rátámaszkodtam a falra a hátammal. Mielőtt gondolkodni kezdtem volna, anya benyitott, majd leült mellém.
-Min töröd a fejed? - kérdezte egy rövid csend után.
-Anya, valamit nem tudok megérteni - mondtam kétségbeesetten. -Miért van az, hogy mióta Edet választottam, szörnyen rosszul érzem magam, állandóan sírhatnékom van, és.. még nem éreztem ilyen fájdalmat, amit a szívemben érzek.  Pedig valójában boldog vagyok! - tört ki belőlem.
-Nem szereted azt a fiút. Rosszul választottál, mert még mindig Rosst szereted, bármennyire is tagadod - mondta.
-Nem, nem, nem! Miért nem tudom őt elfelejteni? - kérdeztem már magamtól, majd hirtelen egy könnycsepp hullott ki a szememből. Mostanában nagyon sokat sírok..
-Fáj a szíved, mert nem rá hallgattál. Rosszul érzed magad, mert rosszul döntöttél. Sírsz, mert hiányzik. Nem vagy boldog, sőt.. olyan, mintha depresszióba estél volna, kislányom - mondta aggódóan. -Nem tudod elfelejteni, mert szerelmes vagy belé - mondta, majd megölelt, végül szó nélkül kiment a szobámból.
-Miért mondja ezt mindenki? Miért nem tudják elhinni, hogy boldog vagyok? Nem vagyok depressziós, hiszen nagyon jól vagyok! Csak.. miért kell lennie ekkora fájdalmamnak belül? És miért sírok ennyit? Hiszen.. boldog lennék, ha nem villanna be ennyi kép, és ennyi beszélgetés Rossról. Túl sok emlék köt hozzá. Túl sok.. - mondtam magamban, majd betakaróztam, és elaludtam.

November 5. - Hétfő

A hétvégém úgy telt, ahogyan szokott. Bent ültem a szobámban gondolkodva, utána kimentem egy kicsit sétálni, végül Ed elhívott forró csokizni. Jól éreztem magam vele, és úgy érzem, boldog vagyok, de valahogyan még mindig érzem azt a fájdalmat. De mitől?
Végre hétfő, és jól beolvashatok Luthernak, aki fogalmam sincs, hogy miért tette fel a videót, vagy egyáltalán miért videózott le minket.. Aztán kell beszélnem Kimmel és Demivel is.. Bárcsak megértene valaki..
Mikor felkeltem, rögtön felöltöztem valami meleg cuccba, majd megcsináltam a hajamat, és apu szokásosan elvitt a suliba.
Már az autóban ülve megláttam Kimet, aki épp Joeval beszélgetett, és Demit, aki Eddel (?) beszélgetett.
Kiszálltam a kocsiból, majd Kim felé vettem az irányt. Bármennyire is nem szerettem volna megzavarni őket Joeval, mégis muszáj beszélnem vele.
-Beszélhetnénk? - néztem rá fájdalmas arccal (bár nem értem, miért volt fájdalmas arcom).
-Persze - mondta, majd elköszönt Joetól. -Caitlin.. szörnyen nézel ki!
-Kösz - néztem rá szúrósan. -Haragszol rám?
-Mmm, most, hogy mondod, egy kicsit. De mindegy, figyelj.. mi történt veled?
-Semmi, mi történt volna? Boldog vagyok, vidám, és jól érzem magam! Miért nem hiszi el senki? - tört ki belőlem, majd hirtelen előtört belőlem a sírás.
-Ne, ne sírj, nem azért mondtam.. De miért sírsz? - mondta a hátamat simogatva.
-Nem tudom. Mostanában nagyon sokat sírok, de nem értem, hogy miért - böktem ki.
-Figyelj.. én elhinném neked, hogy boldognak érzed magad, de nem vagy az. Belül egyáltalán nem, de még kívül sem!  - oktatott ki újra, bár azt sem tudja, mit érzek.
-Bárcsak megértenél - vágtam rá, majd bementem az épületbe. Felfutottam a terembe, közben azon gondolkodtam, miért nem hisz az égvilágon senki nekem..?
Leültem a helyemre, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és csengetésig John Legend - All of me számát hallgattam.
*Suli után
Kimmel nem sokat beszéltünk egész nap, ugyanis én a gondolataimban azt vártam, hogy végre valaki megértsen. Jut eszembe, Luthernek beolvastam..
-Mondd, te kinek képzeled magad? Mi a szarnak tetted fel a videót rólam és Edről? Megőrültél? - néztem rá szemrehányóan, bár rám sem figyelt. -Figyelnél, basszus? Szedd le a videót estére! - 'parancsoltam', majd visszaültem a helyemre. Nagyon remélem, hogy kitörli, mert nem akarom, hogy valahogyan még Ross is meglássa.. Várjunk.. ezt miért mondtam? Bocsánat, *gondoltam. De biztos, hogy még nem látta, és ha Luther leszedi, akkor nem is fogja. Ahj, de ez engem miért érdekel? Hagyjuk..
Suli után rögtön haza mentem egyedül. Közben hirtelen nem figyeltem, és megbotlottam valakiben.
-Ross? - néztem rá a 'valakire'.
-Caitlin? - nézett rám szintén.
-Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
-Hát, igazából a barátnőmhoz tartottam, gondolom te meg a barátodhoz - mondta mosolyogva. Fején ütötte a szöget. Au..
-A barátnődhöz? - kérdeztem meglepetten. -Mindegy.. Várjunk, barátomhoz? Látta...
-Igen, láttalak titeket - mondta egész egyszerűen. Látott minket? Vagyis.. vagyis jól láttam, amikor láttam őt? Szent isten!
-Értem.. Ki a barátnőd? - kérdeztem meg pofátlanul, ugyanis már semmi közöm sincs hozzá, mégis elkapott a kíváncsiság.
-Ó, csodás lány. És sosem csalna meg, mint az eddigi barátnőim - mondta gúnyosan. Ez fájt! De én nem! Vagyis.. MI?
-Valóban? Az remek - jópofiztam.
-Igen, de most megyek. Nem szeretném megváratni őt - mondta, majd elviharzott.
-Barátnője van? Ilyen hamar kiszeretett belőlem? Vagyis.. Aj, nem értek semmit! Össze vagyok zavarodva! De miért? Miért van barátnője? Ez hülye kérdés volt.. És, ahogy kimondta, sokkal rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Sokkal-sokkal. Elképzelhetetlen volt ilyen fájdalmat érezni. De miért? Nem akarom, hogy fájjon! - gondoltam magamban. Haza futottam, és azon gondolkodtam, mi a fenével hárítsam el ezt a fájást..
-Anya, beszélnünk kell - hívtam anyát a szobámba.
-Kicsim, mi történt, mi a baj? - nézett rám aggódóan.
-Figyelj, ez hülye kérdés lesz. Mivel vehetném el a fájdalmat amit érzek? És legfőképp miért érzem ezt? Kérlek, ne kezdd megint a szerelmesdit, rendben? - néztem rá már szinte könyörögve.
-Nem, ez nem hülyeség, amit tegnap mondtam. Hiányzik neked. Azért érzed a fájdalmat. Ez nem holmi fejfájás, amit fájdalomcsillapítóval meg tudsz oldani.. Nem, ez a szerelem! - mondta.
-M-miért kezdett akkor jobban fájni a szívem, amikor Ross mondta, hogy van barátnője? - kérdeztem a teljes egyértelmű kérdést. De az nem lehet!
-Kislányom, miért nem tudod egyszerűen elképzelni, hogy még mindig szereted? Nem lehet elfelejteni napok vagy hetek alatt. Ezt meg kell értened, és hallgatnod kéne rám, és a barátnőidre. Jót akarunk neked - mondta félmosollyal. Jót? Pont ezt mondta Kim és Demi is.. Nem lesz nekem jobb, ha kioktatnak.

Sziasztok! Ebben a részben több sírás lett, mint számítottam, és ezért ne haragudjatok! A napokban rengeteg gondolat vett körül a bloggal kapcsolatban, vagyis jó ötletek. Minden nap úgy aludtam el, hogy a telefonom jegyzetébe írtam egy oldalt, tehát vannak ötleteim, így könnyebben íródik is meg, és persze könnyebben is tudom kitenni. Azt szerettem volna nektek bejelenteni, hogy laaaassaaaan befejeződik a történet, ami azt jelenti, hogy azt hiszem, HARMINC részig írom(még nem biztos). Ami valljuk be, nemsokára itt van. És bár én imádom írni ezt a történetet, mégis egyszer mindennek vége szakad. Remélem, hogy miután befejezett lesz, azután a többi blogjaimban is részt vesztek, és olvastok engem továbbra is! :)) Mivel minden kerek számra valami különleges, eseménydús résszel jövök nektek, ahogy a tizedik rész is ilyen volt, a huszadik is tele lesz rengeteg eseménnyel, és különleges dolgokkal. Ezekben a részekben rengeteg sírást, gondolkodást, összezavarodást (amit már ebben a részben is észlelhettetek) tervezek, de ahogy mindig is így volt, minden rendben jön. Ebben a részben több szó volt Rossról (legtöbbször gondolatban, beszélgetésben), de a következőben Edről is többet tudunk meg, de Ross sem marad szótlanul. Jó olvasást! ♥

Chapter Sixteen.'

Miután anyu kiment a szobámból, sokáig mocorogtam, de végül észre sem vettem, és elaludtam.

Csak pár órát aludhattam, de arra ébredtem fel, hogy valaki ész nélkül csenget folyamatosan. Akaratlanul is fel kellett tápászkodnom az ágyamról. Lefutottam a lépcsőn, majd kinyitottam az ajtót, ugyanis erre senki nem volt hajlandó. Az ajtóban Kim állt, immár a jelmezében. Irtózatosan megijedtem, ugyanis én még el sem kezdtem készülődni, de Kim megnyugtatott, hogy hamarabb jött, mert tudta, hogy elkél a segítség. Vagy a felébresztés.. Egyébként fekete-piros ruhában, fekete, átlátszó harisnyában, fekete magassarkúban volt, a fején pedig ördögszarv világított pirosan. Szerintem nagyon jól nézett ki.

Miután felmentünk a szobámba, anyu is utánunk jött. Egyre kíváncsibb lettem a jelmezre, ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy miben leszek. Anyu egyszerűen a kezembe nyomott egy kis kupacot, ami tele volt fehér cuccokkal. Letettem az ágyamra a kupacot, majd elvettem a közepéről a fehér ruhát. Igazán jól nézett ki, majdnem ugyanolyan volt, mint Kim ruhája. Fehér, pánt nélküli ruha, hátul cipzáros, alul pedig nem éppen a hosszú-stílus, inkább rövidnek bizonyult, de akkor is tetszett. Egy ugyanolyan színű magassarkú cipőt halásztam ki, majd egy szintén ugyanolyan színű átlátszó harisnyát. Amikor megláttam az egy pár szárnyat, rögtön rájöttem, hogy anyu angyal jelmezt rendelt nekem, ami épp olyan, mint Kim ördög jelmeze. És hogy fokozzuk a hatást, ékszerként egy hajpánt volt a tetején, amin mű-margaréta virágocskák találhatóak, illetve pár szintén fehér karkötő, egy 'Angel' feliratú nyaklánc, és egy pár sima fehér színű fülbevaló. Talán kicsit soknak tűnik, de nagyon jól nézett ki. Mikor alaposan megnéztem mindent, átöleltem anyut, majd a barátnőmre néztem, aki csak mosolygott.

-Ne nekem köszönd. A barátnőd többet tett, mint én. És most már nem szomorkodni! Bulizzatok egy jót! - simította meg a hajam mosolyogva, majd kiment.

-Nagyon köszönöm! - öleltem meg Kimet jó szorosan. -Te vagy a világ legjobb barátnője!

-Tudoom, de siess, mert elkésünk! - mosolygott, majd ő is kiment a szobából, hogy felöltözhessek.

Gyorsan felkaptam a cuccokat, majd egyenesen a fürdőbe mentem, ahol becsavartam a hajamat, hogy szép göndör legyen. Miután sikerült, tettem magamra egy kis enyhe sminket, és készen is álltam. Lementem a lépcsőn, ahol három szempár fogadott. A harmadik számú szempár bizony nem az apukám volt. Talán egy meglepi, vagy ilyesmi, de akaratlanul is elmosolyodtam.
-Ed, te mit keresel itt? - értem a lépcső végére.
-Beszéljetek csak, magatokra hagylak titeket az anyukáddal együtt - jelentette ki, majd elráncigálta anyut, aki semmiképp sem szerette volna, ha egyedül maradnánk.
-Elviszlek titeket a bulira - mondta egy kis idő után.
-De én..
-Sssh.. Tudom, hogy nem válaszoltál. De ne beszéljünk erről - mondta, majd folyamatosan közeledett. -Annyira gyönyörű vagy - mondta mosolyogva.
-Öööm.. Izé, köszi.. - hátráltam, de már a falnál voltam. Ekkor beugrott egy kép, arról, amikor Chris csinálta ugyanezt. Gyorsan elfordítottam a fejem. -Tudod, nekem van barátom - mondtam, bár hülyén éreztem magam, mert nem biztos, hogy 'megvan' még a barátom..
-Én ezt pontosan tudom - mosolygott. -És azt is pontosan tudom, hogy éppen mire gondolsz. Caitlin, miért akarsz ragaszkodni egy emberhez? Te is tudod, hogy másokkal jobban működne, mint egy szupersztárral - nézett rám komolyan. Ettől hirtelen elgondolkodtam, és bevallottam magamnak, hogy teljesen igaza van. Lehet, hogy nem Ross az igazi. Talán túl sok romantikus filmet nézek..
-Túl sok romantikus filmet nézel - mondta Kim, amikor felmentem a szobámba, hogy megbeszéljem a barátnőmmel, mit mondott Ed.
-Én is erre gondoltam. De ez mellékes.. Szerinted sem kéne ragaszkodnom Rosshoz? - néztem rá.
-Istenem, Caitlin. Ebben a világban már nincs olyan, hogy szőke herceg fehér lovon. Ha lenne is, nem hinném, hogy Ross lenne az.
-Miből gondolod?
-Cait, mi lenne, ha holnap megbeszélnénk, és ma pedig buliznánk egy jót? - mondta az ötletét, ami eddig is tetszett.
-Igazad van. Csapjunk bele - mondtam, majd belecsaptam a kezébe.
-Induljunk!
Egyébként, el is felejtettem leírni.. Ed vámpírnak öltözött!
Szóval elindultunk Eddel, hogy bulizzunk egy jót. A baj csak annyi volt, hogy egész úton azon járt a fejem, amit mondott a ragaszkodásról. "Te is tudod, hogy másokkal jobban működne, mint egy szupersztárral." Nem értem. Kire gondolt, amikor a "másokkal"-t mondta? Lehet, hogy rossz embert választottam? "mint egy szupersztárral." "Még fiatal vagy. Nem kell egy embernél maradnod. Talán nem ő az igazi. Több ezer rajongója van. És pénze. Bárkit megszerezhet. Miért pont egy popsztárba szeretsz bele?"
Hiába, ezt mindig meg fogom kapni. Miért pont ő? Miért egy sztár? Miért ragaszkodsz egy emberhez? Fiatal vagy! Másokkal jobban működne! És talán igazuk is van.
Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy már a sulinál vagyunk. Ed kinyitotta nekem az ajtót (mint egy úriember, hah), majd bementünk a suliba, azon belül a tornaterembe.
Bár én Eddel jöttem, de nem voltam köteles vele táncolni. Mikor bementünk, egy pörgős szám szólt. A teremben lévő emberek ijesztő jelmezekben ugráltak a zenére, valakik pedig ettek/ittak, vagy csak ültek, és irigykedtek azokra, akik jól érzik magukat. Rögtön kiszúrtam a sok-sok ember között pár osztálytársamat. A rengeteg ember között észre vettem kettőt, akik éppen felém baktatnak, mind a ketten sikoly álarccal.
-Caitlin? Először fel sem ismertelek, annyira dögös vagy! - hallottam meg az egyik közül Dave hangját. -Ugye, Chris? - szólt a másik sikolyosnak, aki ezek szerint Chris volt.
-Annyira azért nem. Nem láttátok valahol Abbyt? - nézett körül a tömegen, kevés sikerrel.
-Nem, és nem is szeretnénk - szólt Kim, majd magával ragadott, és elkezdtünk táncolni. Dave is oda jött, aki szintén velünk táncolt, miközben hülyéskedett velünk. Bevallom, nem mindig egy seggfej, lehet vele hülyülni.
Már kezdtem bele jönni a táncolásba, mikor átváltott egy lassú számra.
-Itt jön a herceged - mondta halkan Kim, de meghallottam. Egy pillanatra megörültem, hogy talán Ross az, de nem ő volt.
-Felkérhetem Önt egy táncra, esetleg? - kérdezte udvariasan Ed, majd a kezét nyújtotta. Ránéztem Kimre, aki bólogatott a fejével, hogy táncoljak vele. Rátettem kezeimet a vállára, ő pedig a derekamra.
-Rosszul láttam, vagy tényleg sokat gondolkodtál azon, amit mondtam? - nézett mélyen a szemembe.
-Jól láttad - mondtam, majd próbáltam arra ügyelni, hogy ne nézzek bele a szemébe.
-Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - húzott közelebb magához.
-Te pedig irtó helyes - csúszott ki a számon gondolkodás nélkül. Úristen, én teljesen hülye vagyok? Mi lesz ebből..
-És azt mondtam már, hogy bolondulok érted? - mondta már szinte súgva. Egy pillanat alatt pár centis távolság volt közöttünk, majd Ed mohón megcsókolt, amit én - szégyenemre - nem is elleneztem.
-Látod? - nézett rám a csók után. -Úgy látszik, beéred egy átlagos sráccal is - mosolygott, aztán egy puszit nyomott az arcomra. -Hozok italt, addig ülj le valahová - mondta, majd el is viharzott.
Gondolataimmal - szokásosan - elkalandozva kerestem egy helyet, amit sikeresen találtam is, Kim és Joe mellett.
-Láttalak titeket, és ÚR-IS-TEN! - lelkesedett Kim. -Jártok? Szereted? Szakítottál Rosszal? - adta fel a kérdéseket.
-Nem akarok bele avatkozni, de most akkor te kivel vagy együtt? - kérdezte Joe. Istenem, annyira igaz kérdés! Hogy lehetek ilyen hülye, hogy hagytam, hogy megcsókoljon?
-Drágám, tudod, hogy szeretlek, de ha nem akarsz, akkor ne is avatkozz bele, kérlek! - mondta Kim, majd megcsókolta. Egy kicsit nyálas..
-Nem, Kim! Igaza van.. És látod? Erre a kérdésre még én sem tudok válaszolni, sajnos - mondtam elkeseredetten.
-Megjöttem! - szólt Ed, letette az italokat, majd leült szorosan mellém és átkarolt. Kicsit hülyén éreztem magam. Ránéztem, majd meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem. -N-ne haragudj, én csak..
-Attól még, hogy egyszer véletlenül megtörtént a csók, nem vagyunk együtt, remélem tudod - világosítottam fel, majd kiszabadultam karjaiból és kicsit arrébb mentem. -Még mindig van barátom, akit miattad most megcsaltam - néztem rá bunkón.
-Öm, mi most megyünk egy kicsit táncolni - mondta Kim, majd magával rántotta Joet.
-Mi van, ha nem is szeret téged? - nézett rám komoly arccal. -Caitlin, még egy hete sem ismerlek, de biztos vagyok benne, hogy már most jobban szeretlek, mint az a popmajom - mondta folyamatosan rám nézve. Köpni-nyelni nem tudtam..
-É-én.. - gügyögtem, bár nem jutottam semmire.
-Te viszont nem érzed azt, amit én. Tudom. De azt is tudom, hogy valamit érzel, és ez ellen nem fogsz tudni tenni - mondta mosolyra húzva a száját. -Nem aggódom, mert tudom, hogy egyszer úgyis engem választasz. Csak döntsd el - mondta mosolyogva, majd egy puszit nyomott a homlokomra. -Várni fogok rád! - jelentette ki, végül elment.
-Brühühü - 'sírtam' kétségbeesetten. -Ki a sz*rt kéne választanom? - beszéltem hangosan magamnak, miközben az asztalba ütögettem a fejem.
-Nehéz, nem igaz? - szólalt meg egy ismerős hang. Felnéztem és megláttam, hogy Chris az..
-Mit akarsz? - szóltam bunkón.
-Semmit - ült le. -Amikor még velem voltál, nekem is kellett választanom. Közötted és Abby között - mondta. Elég rég történt, de erről még én sem tudtam. Kíváncsian néztem felé. -Nem volt igaz, hogy kihasználtalak. Ahogy az sem, hogy Abbyt. Szerettelek, de őt jobban - mondta, majd számomra felvilágosult minden.
-Értem. Erről nem tudtam - mondtam, de közbe vágott.
-Persze, hogy nem tudtad. Senki sem tudta, hogy a nagymenő Chris szerelmes két lányba is.
-De honnan tudtad meg, hogy Abbyt jobban szereted? - kérdezősködtem, mert azért kicsit érdekel a módszer.
-A szívemre hallgattam - mondta, majd nevetett egyet. -Igen, van szívem, és igen, ez nyálas. De igaz. Jobban el tudtam képzelni Abbyt mellettem, mint téged. Valljuk be, te hozzám túl tökéletes vagy - lökött meg.
-Hah, tökéletes? - nevettem, majd vissza adtam a lökést. -Szóval csak képzeljem el?
-Caitlin, ne viccelj. Ezen még gondolkodnod sem kéne, hogy kit választasz. Ross egy szupersztár, de őt szereted.. Ahogy ő is téged. Adam még csak most jött a suliba. Túllép rajtad.
-De Ross nagyon megbántott, és mindenki ellene van. Hogy miért ragaszkodok egy embernél, lehet, hogy nem ő az igazi, másokkal jobban működne, ő egy popsztár, bárkit megszerezhet.. - soroltam unottan, de közbe vágott.
-Bárkit megszerezhet, és ő téged választott! - mondta. -Caitlin, miért hallgatsz másokra? Miért érdekel mások véleménye? Szereted őt, és egy félrelépés még nem azt jelenti, hogy már nem szeretitek egymást.
-De Ed..
-Mi van Eddel? Gondolkozz, nem is ismered! És ő sem téged!
-Nem érdekel! Haragszom Rossra! Ed annyira édes, és ő szeret, és tuti nem bántana meg! - mondtam, majd felálltam.
-Csak ne csinálj hülyeséget..
-Te csak ne szólj bele! Az én életem, én döntöm el! - mondtam bunkón, majd megkerestem Kimet.
Egyszer csak Ed közeledett felém. Mind a ketten mosolyogtunk, majd mikor oda ért hozzám, megszólalt.
-Tudom, hogy még nem döntöttél, de..
-Döntöttem - mondtam kicsit halkabban, amit valószínű, hogy nem hallotta.
-Mi? - kérdezett vissza hangosan. Nem ismételtem meg, nem vártam, nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közelebb mentem hozzá, megfogtam a karját, és elintéztem, hogy cirka két centi legyen köztünk. Itt megálltam. Kicsit féltem, hogy hülyeséget csinálok. Ránéztem Edre, aki folyamatosan a szemembe nézett, vagy a számra.
-Biztos vagy ebben? - szólalt meg halkan. -Ezután nincs visszaút - mondta mosolyogva. Nem is tudom, mit akarok. Nem is biztos, hogy biztos vagyok benne. De, biztos!
-Biztos - bólintottam, s még mielőtt megcsókolt volna, újra megszólaltam. -Veled akarok lenni - súgtam jól hallhatóan. Mikor meghallotta, levette a kezemet a karjáról, megfogta, majd összekulcsolta, másik kezével a derekamat fogta. Szorosan magához húzott, majd gyengéden megcsókolt.
Mikor észbe kaptam, egy smst küldött valaki.

Mivel nem szeretnélek titeket zavarni,

Joeval elmentünk ketten, ezért engem

nem kell haza vinnetek. 

xx Kim

Az üzenet feladója: Kim

-Ki az? - kíváncsiskodott Ed. 

-Kim. Joeval haza mentek, úgyhogy nem kell haza vinnünk őt - mondtam.

-Maradjunk még vagy már szeretnél menni? - kérdezte kedvesen.

-Ööö, ahogy akarod. De figyelj, nem kell a kedvemben járnod - mondtam mosolyogva, majd egy puszit akartam adni az arcára, de elfordította a fejét és csók lett belőle. 

-De kell, mert megérdemled - mondta aranyosan, miközben megfogta a kezem. -Menjünk.

Amikor kisétáltunk a teremből, megláttam valakit. Lehet, hogy képzelődök, és akkor totál megbolondultam, vagy tényleg Rosst láttam. Csak egy pillanat volt, de.. Szőke haja volt, ami össze-vissza állt, ahogyan Rossnak szokott. Hülye vagyok, biztos ezer ilyen hajú srác van.. Mégis kíváncsi voltam. Kiszaladtam a bejárat elé, ahol egy folyosón lehet kimenni. És azon átsétálni nem öt vagy tíz másodperc, ha csak nem fut az illető. Csak annyi, hogy már nem volt a folyosón senki. 

-Caitlin! - kiáltott utánam Ed. -Mondd, mit csinálsz? - kérdezte, amikor oda ért hozzám.

-Semmi, csak.. Azt hittem, hogy láttam egy ismerősömet - válaszoltam csalódottan.

-Gyere, menjünk - karolt át.

A taxiban egy ideig csendben ültünk, majd Ed megszólalt.

-Nem jössz át hozzánk? - adta az ötletet, ami nekem nem igazán tetszett.

-Neem, késő van, és a szüleid.. 

-Nincsenek otthon. Csak ketten lennénk - mondta mosolyogva. Kicsit rémülten néztem rá, ezért biztosított róla, hogy csak beszélgetni akar velem. Pár perc múlva meg is érkeztünk. Ed elrendezte a pénzt, majd bementünk a lakásba. Leültünk az ebédlőben a kanapéra.

-Szép ház - jegyeztem meg.

-Ez volt életem legjobb napja - mondta mosolyogva.

-Nem volt nagy szám ez a buli..

-Nem a buli miatt. Miattad.

-Én sem vagyok nagy szám - mondtam nevetve.

-De, hidd el, hogy az vagy. Számomra tökéletes - nézett végig rajtam, majd eltűzte az egyik hajtincsemet a fülem mögé, és óvatosan megcsókolt. Kicsit szokatlan volt számomra a rengeteg csók, és ezt ő is látta rajtam, de tetszett. -Ne haragudj, hogy elárasztalak a szeretetemmel. Csak.. el sem tudom hinni, hogy TE az enyém vagy - emelte ki a 'te' szót. 

-Ezért nem kell bocsánatot kérned. Ennyi szeretetet még senkitől sem kaptam.. És senki sem volt ilyen aranyos velem, mint te. 

-Még a híres Ross Lynch sem? - mosolygott gúnyosan.

-Nem.. De ne beszéljünk most róla, rendben? 

-Rendben - mosolygott, majd megöleltem. 

Még beszélgettünk legalább fél órát, utána haza mentem, mert anyuék már biztos aggódtak. 

November 1. - Csütörtök

Elég hamar elaludtam, most még gondolkodni sem volt időm. Őszintén, lehet, hogy jól is jött. Nem szabadna ennyit gondolkodnom. Miután felkeltem, lassacskán felöltöztem, majd lementem reggelizni. Már amennyire tizenkét óra körül lehet reggelizni. Egész jól ébredtem, jó kedvem volt. Talán az oka tényleg a gondolkodás nélküli elalvásom volt. Amikor gondolkodom, valahogy valamit mindig megbánok, mást akarok tenni, vagy.. Na jó, nem fogok kora reggel ilyenekről beszélni (bármikor felkelek, nekem mindig korán van).. Szóval, miután 'megreggeliztem' felmentem a szobába. Szerencsére anyuék nem kérdezősködtek. Gondolom azt hiszik, hogy a buliban töltöttem kicsivel több időt. Mindegy.. Felmentem a szobámba, majd a telefon csörgésére lettem figyelmes.

Sziasztok! Nem nagyon voltam megelégedve az előző résznél a kommentekkel, és a megtekintéssel sem, de megírtam nektek. :) Megint nem adom meg, hogy mennyi komment után jön a rész, hanem hozom, amint tudom. Remélem tetszett! 
Kérdés: Szerintetek ki hívja Caitlint? 

Chapter Fifteen.'

Miután haza mentem, megtanultam, majd később átsétáltam Kimhez. Mikor már az utcájukban voltam, megállt mellettem egy autó, ami nem más, mint Ross autója. Lehúzta az ablakot, majd megszólított.

-Merre mész? - kérdezte mosolyogva.

-Semmi közöd sincs hozzá - mondtam bunkón, majd tovább sétáltam. Leparkolt, majd utánam futott.

-Ugye, nem gondoltad komolyan, amit a telefonban mondtam? - állított meg. Megdöbbenve néztem rá. -Ne csináld ezt, Cai! Szerinted meg tudnálak csalni? Csak vicc volt az egész, a haverokkal hülyéskedtünk, és..

-Ja, bocs. És ha neked éppen a haverokkal van kedved hülyéskedni, akkor engem meg lehet bántani, nem? Hát, nem! Mondd, mire is volt ez jó? - szakítottam félbe.

-Ne haragudj, nem akartalak..

-Mit nem akartál? Játszani az érzéseimmel? Tudod mennyit sírtam? Nem tudod, mert te inkább a haverokkal hülyéskedtél. Inkább menj, nem akarlak látni! - mondtam már majdnem kiabálva, majd gyors léptekkel Kim házuk elé értem és becsengettem. Rögtön Kim nyitott ajtót, aki látva, kissé dühös vagyok, gyorsan beengedett. Köszöntünk egymásnak, majd felmentünk a szobájába.

-Mi történt? Nagyon mérgesnek látszol! - ültetett le az ágyára, majd mellém ült kíváncsian.

-Ross! Én ezt már nem bírom! - álltam fel, majd fel-alá járkáltam.

-Fejezd be a járkálást, mert kezdek szédülni! Mesélj el mindent!

Elmondtam neki, hogy mi történt odafele, aztán kétségbeesetten leültem a földre, majd felálltam.

-Szeretem őt, de nem tudom, hova tegyem ezt a "csak hülyéskedtünk a haverokkal"-t...

-Nem tudom, egyre furább, nem gondolod? Azért ne hagyd el egy ilyen hülyeségért.. Biztos jóvá fogja tenni, majd meglátod - mosolyodott el. Leültem mellé, majd szorosan megöleltem.

-Azt hiszem neked is van sok mondanivalód. Mesélj nekem a mai veszekedésünk tárgyáról. Mondd csak, sokan bántottak már meg? - kíváncsiskodtam, immár lecsillapodva.

-Rose.. Régóta beszélgettünk drága ikertestvéremről. Amikor meséltem neked róla, nem mindent mondtam el.. Nem voltunk jó testvérek. Sokszor veszekedtünk, nem szóltunk egymáshoz.. Már szinte azt mondhatnám, nem szerettük egymást. Legalábbis úgy, ahogy kellene, úgy nem. Volt pár kapcsolatom, aminek általában csalódás lett a vége. Többnyire azért, mert megcsaltak. Meguntak vagy nem voltam elég jó nekik. Csak a külső számított mindenkinek. Viszont többnyire azért is, mert "hirtelen megváltoztam". Mármint a változás nem is én voltam, és ez a része kifejezetten tetszett nekik. Ikrek vagyunk Roseszal, szinte nem tudnak megkülönböztetni, csak akik nagyon ismernek minket. Szóval, a testvérem nem volt jó testvér, és..

-Kim, kérlek. A lényeget - szakítottam félbe, majd belevágott a közepébe.

-Elvette tőlem őket. Mondhatni, helyet cseréltünk, csak én és a srácok sem tudtak róla. Amikor kiderült, szakítottak velem, és inkább Roseszal jártak. Ennyi.

-Értem.. Nagyon sajnálom - öleltem meg őt.

-Figyelj, te is és Ross is még fiatalok vagytok. Neked is vannak barátnőid, akikkel szoktál hülyéskedni, neki is vannak haverjai, akikkel szokott hülyéskedni - gondolkozott el.

-Gondolkozz normálisan, kérlek. Mi szoktunk olyanokon hülyéskedni, hogy "megszívatom a barátomat, beadom neki egy sztorit, haha, ez jó lesz"? Nem hinném..

-Jó, igazad van. Tényleg hülyeséget mondtam, de akkor is. Csak követett el egy hibát, semmi komoly. Legfeljebb szakítotok, és elfeleditek egymást egy hülyeség miatt, nem?

-Ne menj túl messzire. Csak.. csak összevesztünk! Ennyi az egész!

-Rendben. A fő, hogy ne reagáld túl.

-Nem reagáltam volna túl, még gondolni sem tudtam volna rá, hogy szakítunk. Miért mondtad ezt? Most már ezen agyalok! Kim!

-Jó, nyugi. Hidd el, hogy minden rendeződik a maga módján. Talán még ma felhív, vagy megkeres, és tök romantikusan szerenádozni fog neked, és áhh - ábrándozott, majd megböktem és ezzel leesett a földre. -Oké, oké! És au!

Még beszélgettünk egy kicsit, utána haza mentem. Amióta kiejtette Kim a szakítás szót, azóta másra sem tudok gondolni, minthogy mi van, ha szakítunk.. Ezt nem hiszem el! Nem reagáltam volna túl, de ez már a túlon túl van! Beszélnem kell Rossal.

Miután megvacsiztam, felmentem a szobámba, majd felnyitottam a laptopomat. Felmentem minden létező közösségire, amire be vagyok regisztrálva, és megnéztem, fent-e van. Sehol semmi! Azt hiszem, ma már tuti nem beszélünk..

Lezuhanyoztam, majd leültem az ágyam szélére. A mellettem lévő hangtalan telefont figyeltem. Miért nem csörög? Pedig csöröghetne! Igazából én is felhívhatnám, de nem akarok a fiúk után futni, ezért hívjon csak ő. Mi értelme lenne, ha felhívnám? Hiszen én küldtem el! Várjunk.. Épp felénk tartott, vagyis hozzánk, hozzám jött megbeszélni a dolgokat, de mivel Kimhez mentem, találkoztunk, és... Basszus, ha nem vagyok ilyen, akkor már meg is beszélhettük volna, és most nem kell bámulnom ezt az átkozott csörög a telefon. Izé, ennek mi értelme volt? Csörög a telefon. Basszus, csörög a telefon.

Én: Igen?

Ross: Szia, Cai! Ne haragudj, hogy ilyenkor hívlak.

Én: Szia, mi az?

Ross: Tudod, csak azt akartam, hogy..

Én: Igen!

Ross: Mi? Még nem is kérdeztem!

Én: Vagyis.. Igeen! Elkaptam a legyet! Már vagy fél órája röpköd a szobámban.

Ross: Értem. Akkor szia!

Én: De még nem is... - kinyomott.

MEGINT ELSZÚRTAM! Hogy lehetek ilyen hülye? Komolyan... Egy légy röpköd a szobámban? Lehet, hogy bocsánatot kért volna, vagy találkozni szeretne velem. Vagy csak nekem hiányzik ennyire?

Amikor megölel, biztonságban érzem magam a karjaiban. Amikor megcsókol, csak ő létezik számomra, és mintha megállna olyankor az idő. Amikor megérint, kiráz a hideg, a gyomromban pedig csapkod valami.

Na jó, már túlságosan is érzelgős vagyok.

Lefeküdtem az ágyamba, azzal a szándékkal, hogy alszok, de.. Nem ment. Forgolódtam, mocorogtam, a takarómmal babráltam.. És minden gondolatom Ő volt. Miért ilyen nehéz a szerelem? Talán nem kéne ilyen könnyen beleszeretnem valakibe.. Holnap feltétlenül találkoznom kell vele.

Október 31. - Szerda

Tegnap nagy nehezen elaludtam, de elég sokszor felkeltem arra, hogy rosszat álmodtam. Ezért jó, ha aludtam 3-4 órát, ami nálam egyáltalán nem jó. Jöhet a hiszti? Most még erre sem volt idegzetem.

Feltápászkodtam az ágyamból, majd a szekrényem elé álltam. Kevés gondolkozási erővel, de összeállítottam egy outfitet, majd fel is vettem. Szokásosan megmosakodtam, majd megcsináltam a hajam és már mehettünk is. Apu is eléggé látta rajtam, hogy nem vagyok valami jól és egyben álmos is vagyok. Nem is tudom, hogy találta ki (elaludtam a kocsiban).

Köszöntem, majd kiszálltam a kocsiból, viszont becsukni már elfelejtettem. Végül apu utánam szólt, és becsuktam. Ahol apu kiszokott tenni, nem éppen a sulinál van, hanem valahol mellette, és át kell menni az úton. Mindig biztonságosan átmegyek, ugyanis körül nézek, és csak akkor megyek át, ha tényleg nincs semmi autó, gondolom, mint mindenki más.☺

Most annyira álmos és nyomott voltam, hogy körül nézni is elfelejtettem. Azt vettem észre, hogy jön felém egy autó. Annyira közel volt, és annyira berezeltem, hogy nem tudtam megmozdulni. Egyszer csak egy srác (még mielőtt elgázolt volna az autó) megmentett. Tessék, itt van egy szuperhős, pont jókor.

-Mondd, te megőrültél? - szólt egy ismerős hang. Totál be voltam sokallva ettől. Mikor magamhoz tértem, vagy mi, akkor jöttem rá, hogy a szuperhős Ed. -El is gázolhatott volna! Hol jár az eszed?

-Nem tudom.. Izé.. - gagyogtam.

-Jól vagy? - húzott fel, majd megfogta a karom. -Jobban kéne vigyáznod!

-Nem, nem vagyok jól. Én most.. megyek. Kösz, hogy megmentettél, vagy ilyesmi - mondtam.

-Ennyi? - tárta szét a kezeit, majd hátra néztem. -Cserébe eljöhetnél velem a halloween bulira.

-Még megfontolom - mosolyogtam.

-Rendben - mosolygott vissza. -Órán találkozunk.

Bementem az iskolakapun, ahol rögtön megláttam Kimet Joeval beszélgetni. Most jól jött volna egy beszélgetés a legjobb barátnőmmel, de nem akarom őket zavarni..

*Az osztályban

Leültem a helyemre, és vártam, hogy megjöjjön Kim. Mire megjött, becsengettek, én pedig majdnem elaludtam. Az első óra biológia, tehát a tanár beszámol az anyagról, majd a végén bejelenti, hogy tanuljuk meg otthon az egészet. És ezzel megy le az óra. Tehát tudtam egy kicsit aludni - gondoltam én.

Átaludtam az egész órát, és még azt sem vettem észre, hogy Kim beszélt hozzám. A kicsengetésre felébredtem. Szembesültem Kim mérges fejével.

-Figyelj máár! - kiáltott rám, amikor már kiment a tanár.

-Bocs, asszem elaludtam - mondtam, majd ásítottam egy nagyot.

-Asszed? Egész órán beszéltem neked, és te elaludtál? Mi a baj? - vette aggódóra a stílust.

-Álmos vagyok - mondtam egy ásítás közepette.

-Mondd, mennyit aludtál?

-Keveset.. Figyelj, ma muszáj lesz beszélnem Rosszal.

-Tehát ez a baj.. Miért nem hívtad fel?

-Tegnap felhívott.. De elszúrtam. Éppen akart valamit mondani, mire azt mondtam, hogy igen, mert elképzeltem, hogy bocsánatot kér, és ezért közbevágtam, utána kitaláltam egy hülyeséget, és lerakta!

-Mi? Ne hadarj már! Nem értek semmit!

-Mindegy.. A lényeg, hogy nem hallgattam meg őt, és hülyeségeket beszéltem, majd lerakta..Kim!

-Igen? - nézett rám.

-Hiányzik. Nagyon hiányzik - mondtam, majd megöleltem. Közben egy könnycsepp hullott ki a szememből.

-Ne sírj! Mindjárt én is sírok - nevetett, majd én is elkezdtem nevetni. -Elhiszem, hogy hiányzik. Nem értem, miért nem hívod fel..

-Neem, ilyenkor még nem. Majd délután.. Az a baj, hogy nem tudok már várni - röhögtem el magam kínomban.

*Órák után

Végre vége vannak az óráknak, és felhívhatom Rosst. Egyébként, amit mondott a telefonban a múltkor.. Ez azt jelenti, hogy abban is viccelt, hogy nem tudnak eljönni a bulira? Legalább lesz okom rá, hogy felhívjam..

Ross: Igen?

Én: Szia, Ross! Izé.. Azért hívlak, mert..

Ross: Igen! 

Én: M-mi?

Ross: Találkozzunk. Most megfelel?

Én: Ööö, én..

Ross: Király! Oda megyek a sulihoz! Maradj ott!

Én: Rendben - lerakta.

Pár perc múlva már itt is volt. Beszálltam az autójába, majd köszöntem. Sokáig csendben ültünk, utána megszólaltam.

-Mi van? - kérdeztem, majd rájöttem, hogy ez furcsa kérdés volt. -Mármint.. mi van velünk?

-Hát.. bocsánatot kérhetnél - mondta rezzenéstelen arccal.

-Nekem kell bocsánatot kérnem? - néztem rá döbbentem. -Ezt most komolyan mondod?

-Te küldtél el, amikor én akartam bocsánatot kérni.

-Legalább felhívhattál volna.. Úgy tudtam, hogy együtt vagyunk.

-Hívtalak volna, de neked kellett volna.

-Tessék? - néztem rá már egyenesen tátott szájjal. -NEKEM? Komolyan? Felhívtál CSAK ÚGY HÜLYESÉGBŐL, hogy engedélyt kérj a megcsalásra! Ross, ez még viccnek is rossz. Egyáltalán jössz a halloweeni bulira, vagy rád már soha többé nem lehet számítani?

-Én bocsánatot kértem volna, de te bunkóskodtál, és nem engedted!

-Vigyél haza!

Egy kis idő múlva a házunkhoz érkeztünk, ahol kitett. Egész úton csendben ültünk, majd mikor oda értünk, szó nélkül kiszálltam, és becsaptam az ajtót, Ross pedig elhajtott.

Asszem megint elszúrtam. Már az álmosság is kiment a fejemből.. Miért vagyok ilyen önfejű? Bocsánatot kellett volna kérnem.. Most vele lehettem volna. Megölelhettem volna. Jó szorosan. És nem engedtem volna el. Soha.

De nem, nekem mindent el kell rontanom az önfejűségemmel és a makacskodásommal. Remek, tapsvihar.

Bementem a házba, majd felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Pár perc múlva anyu jött be.

-Kislányom, jól vagy? - ült le mellém.

-Annyira azért már nem vagyok kislány - néztem rá.

-Nekünk mindig a kislányunk maradsz - mosolyodott el, majd megsimította a kezem. -Mi a baj?

-Összevesztünk Rosszal, és attól félek, hogy szakítunk - mondtam ki rögtön, hogy mi a probléma.

-Értem, nos.. Nincs semmi félnivalód, ha szeretitek egymást. Apáddal mi is rengeteget veszekedtünk, mikor még tinédzserek voltunk. De mindig kibékültünk.

-Tényleg? - kérdeztem, majd felültem.

-Igen. Mindegy, hogy mennyit veszekedtek. Ha szeretitek egymást, sosem tudtok haragudni egymásra.

-Kezdem azt hinni, hogy mi nem illünk össze. És hogy nem fog működni.

-Még fiatal vagy. Nem kell egy embernél maradnod. Talán nem ő az igazi. Kicsim, több ezer rajongója van. És pénze. Bárkit megszerezhet. Miért pont egy popsztárba szeretsz bele?

-Nem t'om - mondtam egyhangúan. Lefeküdtem, majd a plafont néztem.

-Rendeltem az esti bulira jelmezt - mondta anyu váratlanul.

-Úristen, erről el is feledkeztem. Köszi anyu! - öleltem meg, majd egy puszit nyomtam az arcára. -Szeretlek!

-Én is - mondta, és kiment.

Sziasztok! Ahogy mondtam, pár hét után itt is vagyok egy vadiúj résszel! Ezúttal jelen leszek, és próbálom minél hamarabb hozni a következő részt is! :) Sajnos a 14. részre nem lett meg az 5 komment, de mégis elhoztam nektek!♥

A következő részben megtudjátok, mi történt a bulin. Erre nem adom meg, hogy mennyi komment legyen, hozom, amikor tudom a részt. Jövő hétre tutira kint lesz! 

Remélem tetszett ez a rész is! Ha igen, hagyj nyomot/nyomokat!

xx Domcsi♥