Sziasztok! Tudom, tudom, már legalább egy hónapja nem jelentkeztem semmivel, de most meghoztam nektek. Mivel következőleg a 20. rész jön, ezért kérnék tőletek 3 megjegyzést. És jöjjön a rész.November 10. - Szombat
Jól vagyok. Nagyon jól! Tegnap nem történt semmi a suliban, otthon pedig felhoztam az ötletem, miszerint elmehetnénk a nagyiékhoz, amibe bele is egyeztek a szüleim. Igazából a nagyszüleim nagyon aranyosak, és imádom őket, csak az a baj, hogy mióta elköltöztünk, nem voltunk náluk, mivel elég messze vannak New York-tól. Még közbejár az iskola nekem, és a szüleimnek pedig a munka. A nagymamámmal és a nagypapámmal kiskoromban rengeteget találkoztam, és mindig megtömtek étellel, elárasztottak a szeretetükkel. Egyértelmű, hiszen egyetlen unokájuk vagyok. Egyébként ők anya felől vannak, és apa felől sajnos már meghaltak, mielőtt megszülettem volna, ezért egyszer sem láttam őket. Apa mindig sokat mesélt róluk, de valahogy sosem tudtam sem a külsejüket, sem a belsőjüket elképzelni. Hagyjuk a szomorúságot, mert abból már elegem van. Szóval ma úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk őket.
-Caitlin, mondd csak, mikor leszel kész? - kiabált lentről anya, ugyanis elég sok időt töltöttem a szobámban. Nem tehetek róla, nekem mindig nehezebben megy a készülődés. Pár perc múlva leslattyogtam, a szüleimnek pedig tudomására jutott, hogy végre valahára elkészültem, és indulhatunk.
Az út jól telt, elbeszélgettük az időt, közben snickers-t eszegettünk, amit az egyik benzinkútban vettünk.
-Most annyira fel vagy dobva - szólalt meg anyu az anyósülésről. -Nem hinném, hogy azért lenne, mert meglátogatjuk a nagyiékat - nézett hátra mosolyogva.
-Miért olyan furcsa? Mostantól próbálok mindent pozitívan látni, és sokkal kevesebbet szomorkodni - mondtam az ablakot bámulva.
-Csak mostanában furcsa. Olyan szomorú voltál Ross Lynch miatt, hogy nem vetted észre azokat a dolgokat, amik jók - mondta.
-Lehet - feleltem egyhangúan. Sikerült kivernem a fejemből Őt.. Boldog voltam, mégis elő kell hozniuk. Ez annyira nem fair. Nem, hogy örülnének annak, hogy a lányuk végre nem a szobája sarkában ülve szomorkodik, és gondolkodik az élet szörnyűségein.
Az út további részében ritkán szólaltam meg, amit a szüleim rögtön észre vettek, amitől lelkiismeret furdalásuk lett. Ezt pedig én vettem észre rögtön.
-Sajnálom, hogy elő hoztam.. Azt hittem, hogy már túlléptél rajta - mondta anya sajnálkozva.
-Hogy tudnám elfelejteni.. - mondtam már majdnem kérdezve.
-Találsz mást. Aki jobb lesz, és nem fog csalódást okozni - mondta az ismert dumát apa.
Ennyire nehéz felfogni mindenkinek, hogy nem lesz más? Esélyem volt mással lenni, és az esélyt használtam is, amit már nagyon bánok. Hiba volt Eddel összejönni. Így csak magamnak okoztam fájdalmat.
Aki jobb lenne, nem okozna csalódást, az egy tökéletes fiú lenne. Számomra Ross a tökéletes, és nincs jobb. Nem lesz jobb. Nem akarom, hogy legyen jobb. Bárcsak ezt beláttam volna előbb. Akkor talán nem kéne szomorkodnom, és elfelejtenem talán örökre.
Nemsokára meg is érkeztünk. Próbáltam mosolyt varázsolni a számra, ami talán sikerült is.
A nagyszüleim már kint vártak minket mosolyogva. Odamentem hozzájuk, és sorban megöleltem őket, majd egy-egy puszit nyomta az arcukra.
-Annyira hiányoztatok - mondtam mosolyogva.
-Te is nekünk, kincsem - mosolygott a mamám, majd újra megölelt.
-Gyertek, menjünk be - szólt papa, majd bementünk.
A nagyszülők háza általában régi dolgokból áll, nincs semmi modern dolog, de mégis jól néz ki a saját régi stílusával. Igen, az én nagyimék háza is ilyen volt. Szinte minden bútor barnás színű volt, a falak pedig fehérek, világossárgák, vagy szintén barnák. Egy sima kétszobás családi ház volt. Az egyik szobát a hálójuk, a másikat pedig egy újabb háló töltötte ki, ami az én szobám volt még kiskoromban. Bár nem laktam itt, de mégis volt egy szobám, ahol eljátszhattam magamnak, vagy éppen ott aludhattam, ha éppen nem volt hova tegyenek a szüleim, vagy csupán az én akaratomból. Szerettem itt lenni. Valahogy mindig jobban ízlettek a mamám főztjei, és jobban szerettem a nagyszüleimmel játszani. A szüleim mindig elfoglaltak voltak a munkájuk miatt..
Leültünk a konyhában lévő étkezőasztalhoz, és elkezdtünk beszélgetni. Valamit mindig hozzá tudtam szólni, amit beszélgettek, valamikor viszont egyáltalán nem.
-És mi miatt vagy ilyen boldog? - nézett rám kedvesen nagyapám.
-Hát, örülök, hogy láthatlak titeket - mosolyogtam leleplezetlenül. Részben igaz volt..
-Hogy állsz a fiúkkal? - kérdezte meg mama a kérdést, amit általában mindenki feltesz, mikor a tinédzserkorba lép. Tudom, hogy nem tudnak semmiről, és egy ártatlan kérdés volt, mégis mérges lettem erre az ártatlan kérdésre. Hirtelen rosszul éreztem magam, úgy éreztem, túl hosszú sztori, hogy elmesélhessek mindent nekik, és talán majd egyszer mikor felnőtt leszek, és akkor már "csak egy a sok közül" csalódásnak fogom nevezni, akkor el tudom mesélni sírás nélkül. Rosszul éreztem magam, mert ők a nagyszüleim, mégis nem tudnak semmit az életemről.
-Nincs - mondtam egy idő után. Anya és apa rám dermedtek, és talán akartak egy kicsit mesélni, a lányuk szomorú történetéről, de egy könyörgős tekintettel megoldottam.
-Ki kér süteményt? - váltott témát anyu, majd elővette az általa készített tiramisus süteményt.
Miután mindenki evett a finom süteményből, én elvégeztem a dolgomat, ugyanis a kocsikázás során egyszer sem mentem el vécére. Miután kijöttem, apuba botlottam bele.
-Figyelj, kislányom.. én megértem, hogy rossz emlékként nézel vissza a fiú-ügyedre, de a nagyszüleid nagyon sajnálják, hogy nem tudnak részt venni olyan eseményeken, ami számodra legyen jó, vagy rossz, velük tudsz beszélni mindenről, ezt nagyon jól tudod, és segítenek, ha kell. Ők is fontos szerepet játszanak az életedben, és megérdemelnék, hogy mesélj egy kicsit magadról, amiatt, hogy nem tudnak látni téged - mondta.
-Ne haragudj, de még nem vagyok arra készen, hogy erről mesélhessek - néztem rá.
-Nem kell, hogy erről mesélj. Mesélj nekik bármiről, az iskoláról, a barátaidról, az új lakásról.. Mindegy, csak mondj valamit magadról - mondta mosolyogva, majd megölelt.
Vissza mentem a családomhoz, majd anyura néztem, aki bólintott egyet.
-Caitlin, mesélj nekik az iskoládról, biztos kíváncsiak rá - mondta anya, mire bólogatni kezdtek, hogy meséljek kicsit.
-Hát, az iskola nagyon szép, és jó.. Nem volt túlságosan nehéz beilleszkedni, mert vannak jófej osztálytársaim, akikkel kijövök, de vannak.. izé, akikkel nem.
-Ezt hogy érted? - szólalt meg papa.
-Jaa, sehogy.. Csak vannak kevésbé jófej osztálytársaim is, akik.. akik nem jófejek, hanem.. hanem az ellentétük - gagyogtam össze-vissza.
-Csak nem bánt valamelyikük? - ijedtek meg.
-Neeem, dehogy, erről szó sincs! - nyugtattam meg őket. -Csak egyszerűen.. velük nem jövök ki, mert nem az én társaságom - mosolyogtam el könnyedén. Igazából azért könnyedén, mert valahogy megmosolyogtatott, hogy nekem van társaságom. Mármint, hogy vannak olyanok, akik majdnem ugyanolyanok, mint én. És akikkel el lehet a semmiről is beszélgetni..
-Értem - szólalt meg mama. -Mesélj még.
-Szóval, képzeljétek, a múltkor.. - kezdtem mesélni, majd egyre jobban bele jöttem, és annyit beszéltem, hogy észre sem vettem magam. Viszont mind a ketten mosolyogtak közben, ami engem felvidított, és nem akartam befogni a számat. Jó érzéssel tölt el, hogy törődnek velem, és érdeklődnek, hogy mi van velem. Igaz, hogy körülbelül három hónap után, de mit lehet tenni, sajnos egyiküknek sincs mobilja, ezért sehogy sem tudnak elérni. Nem azt éreztem, hogy ezzel untatok valakit, hanem, hogy érdekli őket, és szívesen elhallgatják a meséimet órákig. Ez miatt rengeteget mosolyogtam közben, és próbáltam megnevettetni őket. A végén arra jutottam, hogy elmesélem nekik a Rossal történt esetemet.
-Igazából erre még nem annyira vagyok készen, hogy elmondjam valakinek úgy, hogy még semmit sem tud róla, de úgy tudom, ilyen eseteknél megkönnyebbülünk, ha kitárjuk a szívünket. Ezért én ezt veletek megszeretném osztani, mert tudnotok kell rólam, és hogy mi minden történt velem az utóbbi majd' három hónapban. Az eddigi meséléseimben ügyeltem arra, hogy minden ilyen fiús-ügyet kihagyjak, de most akkor elmondanám nektek az egészet, ha érdekel titeket.
Persze, érdekelte mindkettőjüket, ezért bele vágtam, és az elejétől a végéig elmeséltem mindent, és semmit sem hagytam ki. Még véletlenül sem magamat fényeztem benne, hogy nem én voltam a hibás, hanem méginkább csak magamat okoltam mindenért. És igazam volt, sokkal jobban éreztem magam, hogy elmondtam mindent. Talán még a szüleimnek sem mondtam el ennyi dolgot, ami ebben benne volt, ezért ők is figyelmesen hallgatták.
-És.. ez történt - értem a végére. Egy ideig egy szót sem szóltak, pedig közben-közben bele szóltak, miközben meséltem, de azután síri csendben ültek. -Ezt a csendet még a temető is megirigyelné - nevettem el magam, majd ők is elmosolyodtak.
-Nagyon örülünk, hogy már jól vagy, és milyen volt, mikor megtudtad, hogy a szüleid megcsalták egymást? Lehet, hogy rossz döntés volt itt hagyni ezt a várost, de azért már mi is megértjük, és biztosan jobban érzed magad nagyobb városban - szólta el magát mama. Igazából már közbeszóltam volna, hogy "mi van? ez vicc?" vagy valami ilyesmi, de a sokktól nem tudtam megszólalni. A szüleim szúrós pillantást vetettek a mamámra. -Nem mondtátok el neki? Illene tudnia - védekezett. Egyáltalán nem tudott senki sem megszólalni. Ránéztem a szüleimre, akiket olyan hűnek, és szerelmesnek hittem, hogy soha nem gondoltam volna, és még merni sem mertem volna gondolni erre. A szüleim megcsalták egymást? Reflex szerűen felpattantam, majd a régi "szobámba" vettem az utamat, és bevágtam magam mögött az ajtót. Leültem a földre, miközben még hallottam a papám válaszát.
-Hagyjátok, magányra vágyik. Ilyenkor nem szabad zavarni őt.. - mondta, majd tovább beszélgettek valamiről, de nem érdekelt. Felálltam, majd az ágyam felé vettem az irányt, ahol hercegnős párnahuzat volt felhúzva. De imádtam a hercegnőket.. A falak rózsaszínűek voltak, ahogy az egész szoba. Alaposan körül néztem, majd felálltam, és a kicsi íróasztalkámhoz leültem. Megsimítottam az asztalt, és jó érzéssel töltött el. Felidézte a gyerekkoromat. Akkor még alig vártam, hogy felnőjek, és azt csináljak, amit akarok. Még nem nőttem fel teljesen, ez igaz, de rájöttem, hogy már nem is akarok. Felnőttnek lenni annyira bonyolult, ráadásul tele vannak problémákkal. Gyereknek lenni fantasztikus. Igazából ha visszatekerhetném az időt, nem tennék semmit másképp, csak kiélvezném, hogy gyerek vagyok, és nem arra pazarolnám az időmet, hogy azon gondolkozzak, milyen lehet, vagy végre mikor leszek felnőtt. Nem akarok felnőni. Gyerek akarok maradni. Amikor még csak az volt a legnagyobb probléma, hogy letört a barbibaba feje, és nem lehet visszatenni. Amikor egy egész napon át csak játszottam a babáimmal, vagy bármi mással. Szerettem gyerek lenni.
Az íróasztalka felett van egy polc, amin voltak pár fontos dolgok. Mármint csak számomra voltak azok. Levettem a polcról egy fehér zenélő dobozt, ami belülről rózsaszín volt, és egy balerina forgott körbe-körbe, miközben egy kis zenécske szólt. Imádtam ezt a dobozt. Fogalmam sincs, hogy miért. Csak néztem, és néztem a dobozkát. Sok emlék jutott róla eszembe. Mikor itt aludtam a nagyiéknál, elalvás előtt mindig meghallgattam a benne lévő zenét, és közben csak bámultam azt az unalmas balerinát, aki csak forgott, és semmi mást nem csinált. Amikor rosszul éreztem magam, csak kinyitottam, és máris mosolyogtam. Most is így tettem. Elmosolyodtam mindezen, és nem tudtam letörölni. Bármennyire is rosszul voltam, mert felkavart amik történtek, mégis mosolyogtam gondolkodás nélkül. Becsuktam, majd vissza raktam a helyére. A polc még tele volt mindenféle plüssökkel, aztán ott volt köztük a kedvenc babám is. És már az egyetlen is, ugyanis a többi a régi házban volt, most meg már egy kislánynál, ugyanis eladtuk. Bár úgy sem használnám, kár érte.
Az ablakra pillantottam, ami az egyetlen volt a szobában. Kicsit lejjebb volt, mint egy ablaknak lennie kellett, de azért volt, hogy le tudjak rá ülni. Az ablakpárkány helyett a falra lehetett ráülni, amin egy rózsaszín és egy fehér vánkos van. Leültem az egyikre, majd feltettem a lábam, és kinéztem az ablakon. Valójában kicsit nehezebb volt a kilátni, ugyanis tele volt ragasztgatva matricákkal, üvegfestékkel rajzolt virágokkal, betűkkel, ami az én nevemet ábrázta. Miközben elmerengtem a matricákban, elkezdett csöpögni az eső. Az esőcseppeket nézegetve, amik az ablakra cseppentek, rájöttem, hogy megnyugodtam, és kész vagyok megbeszélni a szüleimmel a dolgokat.
-Lassan mennünk kéne - szólt anya, mikor beléptem a konyhába, majd leültem.
-Először beszéljünk - vágtam parancsoló módba. -A lányotok vagyok, és magyarázatot kérek az egészre - néztem rájuk. -Mondjátok, hogy csak vicc volt az egész! - néztem riadtan, majd elmosolyodtam. -Poén, ugye? Mert akkor nagyon jók vagytok, menjetek el színészneek! - nevettem el magam. -Miért csak én nevetek?
-Mert nem vicc, kisunokám - simította meg a hajamat papa.
-Csak egy kis hibát követtünk el, és.. - kezdte apa.
-Egy KIS hiba? - emeltem ki a "kis" szót. -Ha annyira kis hiba volt, akkor miért költöztünk el? És miért nem mondtátok el?
-Elakartuk, de.. - kezdte anya.
-De nem vagyok hozzá túl komoly, hogy megértsek egy ilyen szitut, vágom én - vágtam közbe. Talán nem nyugodtam le annyira.
-Erről szó sincs, csak egyszerűen nem akartuk, hogy tudj róla - mondta apa.
-Mert ha megtudod, minden megváltozik, és ránk is másképp tekintesz, és talán már szeretni sem fogsz minket. De hidd el, hogy mind a ketten megbántuk, amit tettünk - felelte anya.
-Akkor változott meg minden, mikor elköltöztünk. Akkor talán rosszul döntöttetek. Mert hogy nincsenek valami jó élményeim, az biztos. Egyetlen egy barátom van, akiben mindig megbízhatok. És hogy gondoltátok? Hogy ne tudnálak titeket szeretni, mikor ti vagytok a szüleim? - sírtam el magam, majd megöleltem őket. -Én nem haragszom rátok, mert egyrészt igazatok van, de másrészt pedig nekem is igazam van - mondtam mosolyogva.
*Fél óra múlva
-Sziasztok! Nagyon szeretlek titeket! - integettem a kocsiból a nagyszüleimnek, majd elindultunk.
Pár percig csend volt, majd apa megszólalt:
-Jól tetted, hogy elmondtad nekik - mondta.
-Joguk van rá, hiszen a nagyszüleim, és szinte semmit nem tudnak mostanában rólam - feleltem büszkén. -Mellesleg nem nagy történet. Pár év múlva csak egy csalódás lesz a sok közül - mondtam elszomorodva. Nem akarom, hogy egy legyen a sok közül. Miért nem tudom elfelejteni?
-Még mindig szereted, ugye? - nézett hátra anya.
Nem feleltem semmit, csak bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, majd beindítottam az egyik kedvenc számomat. Tudtam, hogy a szüleim így is tudni fogják, szó nélkül, hogy mit válaszoltam volna. Hogy tudtam volna elfelejteni? Hogy tudnám elfelejteni?
*Egy óra múlva
Kim: Szia! Van valami programod mára?
Én: Szia! Hát, voltunk a nagyéknál, és úgy gondoltam, pihe..
Kim: Remek! Azt hittem, rosszkor hívok.. Szóval akkor, elmondom, hogy hova gyere.. Tudood.. izé, a plázát kissé meguntam, meg minden mást, ezért inkább mehetnénk máshova.
Én: Mondjuk a parkba?
Kim: Uncsiii! Figyelj, van egy hely nem messze tőletek, egy ilyen kis.. elhagyatott, izé... hely. Elmagyarázom.
Miután elmagyarázta, hogy hova kell mennem, leraktuk a telefont. Fogalmam sincs, hogy miért pont egy elhagyatott helyet választott jó találkozóhelynek, de végülis Kim ilyen. Furcsa. Nem kell őt megérteni. Szóval elkezdtem készülődni, mert már csak háromnegyed órám volt.
*Háromnegyed óra múlva
-Elkészültem! Elvinnétek? - kiabáltam anyuéknak az előszobából a konyhába.
-Hova is kéne mennünk? - vette a kabátját apa.
-Hát, valami elhagyatott helyre - mondtam, bár lehet, hogy rossz ötlet volt.
-Elhagyatott? - jött be anyu. -Nem mész te semmilyen elhagyatott helyre! - vitte fel a hangját.
-Anyuu, nyugi. Semmi gond nincs, csak egyszer máshova megyünk, mint a plázába vagy a parkba. Igaz, elhagyatott, de nem lesz semmi bajom. Mi történne ott? Hiszen nincs ott senki, azért elhagyatott! - feleltem frappánsan.
Miután anyuék lealkudozták velem, hogy fél óránként megcsörgetem őket jelként, hogy élek, elengedtek, úgyhogy apu elvitt a helyre.
Még nem volt sötét, viszont kicsit beborult, és úgy hiszem, megint eső lesz. Meteorológusnak készülök.. Hah, amúgy nem.
Szóval kiszálltam a kocsiból, miután elköszöntem elég hosszan aputól, majd befelé indultam. Igazából nem annyira nézett ki elhagyatottnak, és nem volt benne semmi félelmetes, vagy ilyesmi. Alaposan körül néztem, hogy megtaláljam Kimet, de sehol sem láttam senkit. Éppen felakartam őt hívni, mikor megszólalt valamilyen dallam, fogalmam sincs, honnan.
Annyira tetszett a dallama, hogy elbambultam, és mire feleszméltem, megláttam...
-Caitlin, mondd csak, mikor leszel kész? - kiabált lentről anya, ugyanis elég sok időt töltöttem a szobámban. Nem tehetek róla, nekem mindig nehezebben megy a készülődés. Pár perc múlva leslattyogtam, a szüleimnek pedig tudomására jutott, hogy végre valahára elkészültem, és indulhatunk.
Az út jól telt, elbeszélgettük az időt, közben snickers-t eszegettünk, amit az egyik benzinkútban vettünk.
-Most annyira fel vagy dobva - szólalt meg anyu az anyósülésről. -Nem hinném, hogy azért lenne, mert meglátogatjuk a nagyiékat - nézett hátra mosolyogva.
-Miért olyan furcsa? Mostantól próbálok mindent pozitívan látni, és sokkal kevesebbet szomorkodni - mondtam az ablakot bámulva.
-Csak mostanában furcsa. Olyan szomorú voltál Ross Lynch miatt, hogy nem vetted észre azokat a dolgokat, amik jók - mondta.
-Lehet - feleltem egyhangúan. Sikerült kivernem a fejemből Őt.. Boldog voltam, mégis elő kell hozniuk. Ez annyira nem fair. Nem, hogy örülnének annak, hogy a lányuk végre nem a szobája sarkában ülve szomorkodik, és gondolkodik az élet szörnyűségein.
Az út további részében ritkán szólaltam meg, amit a szüleim rögtön észre vettek, amitől lelkiismeret furdalásuk lett. Ezt pedig én vettem észre rögtön.
-Sajnálom, hogy elő hoztam.. Azt hittem, hogy már túlléptél rajta - mondta anya sajnálkozva.
-Hogy tudnám elfelejteni.. - mondtam már majdnem kérdezve.
-Találsz mást. Aki jobb lesz, és nem fog csalódást okozni - mondta az ismert dumát apa.
Ennyire nehéz felfogni mindenkinek, hogy nem lesz más? Esélyem volt mással lenni, és az esélyt használtam is, amit már nagyon bánok. Hiba volt Eddel összejönni. Így csak magamnak okoztam fájdalmat.
Aki jobb lenne, nem okozna csalódást, az egy tökéletes fiú lenne. Számomra Ross a tökéletes, és nincs jobb. Nem lesz jobb. Nem akarom, hogy legyen jobb. Bárcsak ezt beláttam volna előbb. Akkor talán nem kéne szomorkodnom, és elfelejtenem talán örökre.
Nemsokára meg is érkeztünk. Próbáltam mosolyt varázsolni a számra, ami talán sikerült is.
A nagyszüleim már kint vártak minket mosolyogva. Odamentem hozzájuk, és sorban megöleltem őket, majd egy-egy puszit nyomta az arcukra.
-Annyira hiányoztatok - mondtam mosolyogva.
-Te is nekünk, kincsem - mosolygott a mamám, majd újra megölelt.
-Gyertek, menjünk be - szólt papa, majd bementünk.
A nagyszülők háza általában régi dolgokból áll, nincs semmi modern dolog, de mégis jól néz ki a saját régi stílusával. Igen, az én nagyimék háza is ilyen volt. Szinte minden bútor barnás színű volt, a falak pedig fehérek, világossárgák, vagy szintén barnák. Egy sima kétszobás családi ház volt. Az egyik szobát a hálójuk, a másikat pedig egy újabb háló töltötte ki, ami az én szobám volt még kiskoromban. Bár nem laktam itt, de mégis volt egy szobám, ahol eljátszhattam magamnak, vagy éppen ott aludhattam, ha éppen nem volt hova tegyenek a szüleim, vagy csupán az én akaratomból. Szerettem itt lenni. Valahogy mindig jobban ízlettek a mamám főztjei, és jobban szerettem a nagyszüleimmel játszani. A szüleim mindig elfoglaltak voltak a munkájuk miatt..
Leültünk a konyhában lévő étkezőasztalhoz, és elkezdtünk beszélgetni. Valamit mindig hozzá tudtam szólni, amit beszélgettek, valamikor viszont egyáltalán nem.
-És mi miatt vagy ilyen boldog? - nézett rám kedvesen nagyapám.
-Hát, örülök, hogy láthatlak titeket - mosolyogtam leleplezetlenül. Részben igaz volt..
-Hogy állsz a fiúkkal? - kérdezte meg mama a kérdést, amit általában mindenki feltesz, mikor a tinédzserkorba lép. Tudom, hogy nem tudnak semmiről, és egy ártatlan kérdés volt, mégis mérges lettem erre az ártatlan kérdésre. Hirtelen rosszul éreztem magam, úgy éreztem, túl hosszú sztori, hogy elmesélhessek mindent nekik, és talán majd egyszer mikor felnőtt leszek, és akkor már "csak egy a sok közül" csalódásnak fogom nevezni, akkor el tudom mesélni sírás nélkül. Rosszul éreztem magam, mert ők a nagyszüleim, mégis nem tudnak semmit az életemről.
-Nincs - mondtam egy idő után. Anya és apa rám dermedtek, és talán akartak egy kicsit mesélni, a lányuk szomorú történetéről, de egy könyörgős tekintettel megoldottam.
-Ki kér süteményt? - váltott témát anyu, majd elővette az általa készített tiramisus süteményt.
Miután mindenki evett a finom süteményből, én elvégeztem a dolgomat, ugyanis a kocsikázás során egyszer sem mentem el vécére. Miután kijöttem, apuba botlottam bele.
-Figyelj, kislányom.. én megértem, hogy rossz emlékként nézel vissza a fiú-ügyedre, de a nagyszüleid nagyon sajnálják, hogy nem tudnak részt venni olyan eseményeken, ami számodra legyen jó, vagy rossz, velük tudsz beszélni mindenről, ezt nagyon jól tudod, és segítenek, ha kell. Ők is fontos szerepet játszanak az életedben, és megérdemelnék, hogy mesélj egy kicsit magadról, amiatt, hogy nem tudnak látni téged - mondta.
-Ne haragudj, de még nem vagyok arra készen, hogy erről mesélhessek - néztem rá.
-Nem kell, hogy erről mesélj. Mesélj nekik bármiről, az iskoláról, a barátaidról, az új lakásról.. Mindegy, csak mondj valamit magadról - mondta mosolyogva, majd megölelt.
Vissza mentem a családomhoz, majd anyura néztem, aki bólintott egyet.
-Caitlin, mesélj nekik az iskoládról, biztos kíváncsiak rá - mondta anya, mire bólogatni kezdtek, hogy meséljek kicsit.
-Hát, az iskola nagyon szép, és jó.. Nem volt túlságosan nehéz beilleszkedni, mert vannak jófej osztálytársaim, akikkel kijövök, de vannak.. izé, akikkel nem.
-Ezt hogy érted? - szólalt meg papa.
-Jaa, sehogy.. Csak vannak kevésbé jófej osztálytársaim is, akik.. akik nem jófejek, hanem.. hanem az ellentétük - gagyogtam össze-vissza.
-Csak nem bánt valamelyikük? - ijedtek meg.
-Neeem, dehogy, erről szó sincs! - nyugtattam meg őket. -Csak egyszerűen.. velük nem jövök ki, mert nem az én társaságom - mosolyogtam el könnyedén. Igazából azért könnyedén, mert valahogy megmosolyogtatott, hogy nekem van társaságom. Mármint, hogy vannak olyanok, akik majdnem ugyanolyanok, mint én. És akikkel el lehet a semmiről is beszélgetni..
-Értem - szólalt meg mama. -Mesélj még.
-Szóval, képzeljétek, a múltkor.. - kezdtem mesélni, majd egyre jobban bele jöttem, és annyit beszéltem, hogy észre sem vettem magam. Viszont mind a ketten mosolyogtak közben, ami engem felvidított, és nem akartam befogni a számat. Jó érzéssel tölt el, hogy törődnek velem, és érdeklődnek, hogy mi van velem. Igaz, hogy körülbelül három hónap után, de mit lehet tenni, sajnos egyiküknek sincs mobilja, ezért sehogy sem tudnak elérni. Nem azt éreztem, hogy ezzel untatok valakit, hanem, hogy érdekli őket, és szívesen elhallgatják a meséimet órákig. Ez miatt rengeteget mosolyogtam közben, és próbáltam megnevettetni őket. A végén arra jutottam, hogy elmesélem nekik a Rossal történt esetemet.
-Igazából erre még nem annyira vagyok készen, hogy elmondjam valakinek úgy, hogy még semmit sem tud róla, de úgy tudom, ilyen eseteknél megkönnyebbülünk, ha kitárjuk a szívünket. Ezért én ezt veletek megszeretném osztani, mert tudnotok kell rólam, és hogy mi minden történt velem az utóbbi majd' három hónapban. Az eddigi meséléseimben ügyeltem arra, hogy minden ilyen fiús-ügyet kihagyjak, de most akkor elmondanám nektek az egészet, ha érdekel titeket.
Persze, érdekelte mindkettőjüket, ezért bele vágtam, és az elejétől a végéig elmeséltem mindent, és semmit sem hagytam ki. Még véletlenül sem magamat fényeztem benne, hogy nem én voltam a hibás, hanem méginkább csak magamat okoltam mindenért. És igazam volt, sokkal jobban éreztem magam, hogy elmondtam mindent. Talán még a szüleimnek sem mondtam el ennyi dolgot, ami ebben benne volt, ezért ők is figyelmesen hallgatták.
-És.. ez történt - értem a végére. Egy ideig egy szót sem szóltak, pedig közben-közben bele szóltak, miközben meséltem, de azután síri csendben ültek. -Ezt a csendet még a temető is megirigyelné - nevettem el magam, majd ők is elmosolyodtak.
-Nagyon örülünk, hogy már jól vagy, és milyen volt, mikor megtudtad, hogy a szüleid megcsalták egymást? Lehet, hogy rossz döntés volt itt hagyni ezt a várost, de azért már mi is megértjük, és biztosan jobban érzed magad nagyobb városban - szólta el magát mama. Igazából már közbeszóltam volna, hogy "mi van? ez vicc?" vagy valami ilyesmi, de a sokktól nem tudtam megszólalni. A szüleim szúrós pillantást vetettek a mamámra. -Nem mondtátok el neki? Illene tudnia - védekezett. Egyáltalán nem tudott senki sem megszólalni. Ránéztem a szüleimre, akiket olyan hűnek, és szerelmesnek hittem, hogy soha nem gondoltam volna, és még merni sem mertem volna gondolni erre. A szüleim megcsalták egymást? Reflex szerűen felpattantam, majd a régi "szobámba" vettem az utamat, és bevágtam magam mögött az ajtót. Leültem a földre, miközben még hallottam a papám válaszát.
-Hagyjátok, magányra vágyik. Ilyenkor nem szabad zavarni őt.. - mondta, majd tovább beszélgettek valamiről, de nem érdekelt. Felálltam, majd az ágyam felé vettem az irányt, ahol hercegnős párnahuzat volt felhúzva. De imádtam a hercegnőket.. A falak rózsaszínűek voltak, ahogy az egész szoba. Alaposan körül néztem, majd felálltam, és a kicsi íróasztalkámhoz leültem. Megsimítottam az asztalt, és jó érzéssel töltött el. Felidézte a gyerekkoromat. Akkor még alig vártam, hogy felnőjek, és azt csináljak, amit akarok. Még nem nőttem fel teljesen, ez igaz, de rájöttem, hogy már nem is akarok. Felnőttnek lenni annyira bonyolult, ráadásul tele vannak problémákkal. Gyereknek lenni fantasztikus. Igazából ha visszatekerhetném az időt, nem tennék semmit másképp, csak kiélvezném, hogy gyerek vagyok, és nem arra pazarolnám az időmet, hogy azon gondolkozzak, milyen lehet, vagy végre mikor leszek felnőtt. Nem akarok felnőni. Gyerek akarok maradni. Amikor még csak az volt a legnagyobb probléma, hogy letört a barbibaba feje, és nem lehet visszatenni. Amikor egy egész napon át csak játszottam a babáimmal, vagy bármi mással. Szerettem gyerek lenni.
Az íróasztalka felett van egy polc, amin voltak pár fontos dolgok. Mármint csak számomra voltak azok. Levettem a polcról egy fehér zenélő dobozt, ami belülről rózsaszín volt, és egy balerina forgott körbe-körbe, miközben egy kis zenécske szólt. Imádtam ezt a dobozt. Fogalmam sincs, hogy miért. Csak néztem, és néztem a dobozkát. Sok emlék jutott róla eszembe. Mikor itt aludtam a nagyiéknál, elalvás előtt mindig meghallgattam a benne lévő zenét, és közben csak bámultam azt az unalmas balerinát, aki csak forgott, és semmi mást nem csinált. Amikor rosszul éreztem magam, csak kinyitottam, és máris mosolyogtam. Most is így tettem. Elmosolyodtam mindezen, és nem tudtam letörölni. Bármennyire is rosszul voltam, mert felkavart amik történtek, mégis mosolyogtam gondolkodás nélkül. Becsuktam, majd vissza raktam a helyére. A polc még tele volt mindenféle plüssökkel, aztán ott volt köztük a kedvenc babám is. És már az egyetlen is, ugyanis a többi a régi házban volt, most meg már egy kislánynál, ugyanis eladtuk. Bár úgy sem használnám, kár érte.Az ablakra pillantottam, ami az egyetlen volt a szobában. Kicsit lejjebb volt, mint egy ablaknak lennie kellett, de azért volt, hogy le tudjak rá ülni. Az ablakpárkány helyett a falra lehetett ráülni, amin egy rózsaszín és egy fehér vánkos van. Leültem az egyikre, majd feltettem a lábam, és kinéztem az ablakon. Valójában kicsit nehezebb volt a kilátni, ugyanis tele volt ragasztgatva matricákkal, üvegfestékkel rajzolt virágokkal, betűkkel, ami az én nevemet ábrázta. Miközben elmerengtem a matricákban, elkezdett csöpögni az eső. Az esőcseppeket nézegetve, amik az ablakra cseppentek, rájöttem, hogy megnyugodtam, és kész vagyok megbeszélni a szüleimmel a dolgokat.
-Lassan mennünk kéne - szólt anya, mikor beléptem a konyhába, majd leültem.
-Először beszéljünk - vágtam parancsoló módba. -A lányotok vagyok, és magyarázatot kérek az egészre - néztem rájuk. -Mondjátok, hogy csak vicc volt az egész! - néztem riadtan, majd elmosolyodtam. -Poén, ugye? Mert akkor nagyon jók vagytok, menjetek el színészneek! - nevettem el magam. -Miért csak én nevetek?
-Mert nem vicc, kisunokám - simította meg a hajamat papa.
-Csak egy kis hibát követtünk el, és.. - kezdte apa.
-Egy KIS hiba? - emeltem ki a "kis" szót. -Ha annyira kis hiba volt, akkor miért költöztünk el? És miért nem mondtátok el?
-Elakartuk, de.. - kezdte anya.
-De nem vagyok hozzá túl komoly, hogy megértsek egy ilyen szitut, vágom én - vágtam közbe. Talán nem nyugodtam le annyira.
-Erről szó sincs, csak egyszerűen nem akartuk, hogy tudj róla - mondta apa.
-Mert ha megtudod, minden megváltozik, és ránk is másképp tekintesz, és talán már szeretni sem fogsz minket. De hidd el, hogy mind a ketten megbántuk, amit tettünk - felelte anya.
-Akkor változott meg minden, mikor elköltöztünk. Akkor talán rosszul döntöttetek. Mert hogy nincsenek valami jó élményeim, az biztos. Egyetlen egy barátom van, akiben mindig megbízhatok. És hogy gondoltátok? Hogy ne tudnálak titeket szeretni, mikor ti vagytok a szüleim? - sírtam el magam, majd megöleltem őket. -Én nem haragszom rátok, mert egyrészt igazatok van, de másrészt pedig nekem is igazam van - mondtam mosolyogva.
*Fél óra múlva
-Sziasztok! Nagyon szeretlek titeket! - integettem a kocsiból a nagyszüleimnek, majd elindultunk.
Pár percig csend volt, majd apa megszólalt:
-Jól tetted, hogy elmondtad nekik - mondta.
-Joguk van rá, hiszen a nagyszüleim, és szinte semmit nem tudnak mostanában rólam - feleltem büszkén. -Mellesleg nem nagy történet. Pár év múlva csak egy csalódás lesz a sok közül - mondtam elszomorodva. Nem akarom, hogy egy legyen a sok közül. Miért nem tudom elfelejteni?
-Még mindig szereted, ugye? - nézett hátra anya.
Nem feleltem semmit, csak bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, majd beindítottam az egyik kedvenc számomat. Tudtam, hogy a szüleim így is tudni fogják, szó nélkül, hogy mit válaszoltam volna. Hogy tudtam volna elfelejteni? Hogy tudnám elfelejteni?
*Egy óra múlva
Kim: Szia! Van valami programod mára?
Én: Szia! Hát, voltunk a nagyéknál, és úgy gondoltam, pihe..
Kim: Remek! Azt hittem, rosszkor hívok.. Szóval akkor, elmondom, hogy hova gyere.. Tudood.. izé, a plázát kissé meguntam, meg minden mást, ezért inkább mehetnénk máshova.
Én: Mondjuk a parkba?
Kim: Uncsiii! Figyelj, van egy hely nem messze tőletek, egy ilyen kis.. elhagyatott, izé... hely. Elmagyarázom.
Miután elmagyarázta, hogy hova kell mennem, leraktuk a telefont. Fogalmam sincs, hogy miért pont egy elhagyatott helyet választott jó találkozóhelynek, de végülis Kim ilyen. Furcsa. Nem kell őt megérteni. Szóval elkezdtem készülődni, mert már csak háromnegyed órám volt.
*Háromnegyed óra múlva
-Elkészültem! Elvinnétek? - kiabáltam anyuéknak az előszobából a konyhába.
-Hova is kéne mennünk? - vette a kabátját apa.
-Hát, valami elhagyatott helyre - mondtam, bár lehet, hogy rossz ötlet volt.
-Elhagyatott? - jött be anyu. -Nem mész te semmilyen elhagyatott helyre! - vitte fel a hangját.
-Anyuu, nyugi. Semmi gond nincs, csak egyszer máshova megyünk, mint a plázába vagy a parkba. Igaz, elhagyatott, de nem lesz semmi bajom. Mi történne ott? Hiszen nincs ott senki, azért elhagyatott! - feleltem frappánsan.
Miután anyuék lealkudozták velem, hogy fél óránként megcsörgetem őket jelként, hogy élek, elengedtek, úgyhogy apu elvitt a helyre.
Még nem volt sötét, viszont kicsit beborult, és úgy hiszem, megint eső lesz. Meteorológusnak készülök.. Hah, amúgy nem.
Szóval kiszálltam a kocsiból, miután elköszöntem elég hosszan aputól, majd befelé indultam. Igazából nem annyira nézett ki elhagyatottnak, és nem volt benne semmi félelmetes, vagy ilyesmi. Alaposan körül néztem, hogy megtaláljam Kimet, de sehol sem láttam senkit. Éppen felakartam őt hívni, mikor megszólalt valamilyen dallam, fogalmam sincs, honnan.
Annyira tetszett a dallama, hogy elbambultam, és mire feleszméltem, megláttam...
